Békés Megyei Népújság, 1961. május (16. évfolyam, 102-126. szám)

1961-05-07 / 106. szám

Tóth Lajost

. /Hí(/talált bóldútfsáq

A

kisváros egyik külterületi iskolájának népszerű tanító nénije, a mindig mosolygós arcú Ilonka néni mostanában szomorú arccal megy el kisfiáért a napközi otthonba. Mintha csak az arcára lenne írva. hogy nagy bánat nyomja a szívét. Férje, akitől a kis Gabika van, néhány hete összeállt egy nővel, s amikor ezt meghallotta, szégyenében azt sem tudta, hová legyen. Férje el is költözött a városból, így ő is megnyugodott, már amennyire ilyen helyzetben lehetséges. A múlt héten bent járt a megyei művelődési osztályon, s amikor kifordult a nagykapu alól, megpillantotta a túlsó oldalon a férjét, aki azzal a másik nővel karonfogva sietett valahová. Ekkor ült rá a lelkére az a nagy szomorúság, amit mindenki lát a kedves Ilonka néni arcán.

Már fél éve külön éltek, de mindig bízott valamiben, ami majd csak visszaviszi Gábort hozzá, ha nem is az ő kedvéért, hanem a kis Gabikáért, hiszen olyan aranyos, szép fiúcska, hogy ahhoz hasonló nincs is a föld hátán másik. Sokszor elképzelte magának a nagy Gábor visszatérését, mert így nevezte férjét a kicsi megszületése óta. Most ez az álma szertefoszlott, hiszen Gábor már nem tér vissza többet. E néhány nap alatt sokat szenvedett. Hiába erőltette a jókedvet magára, nem

• dta. Még a gyerekek közt csak terült, de otthon már nem bírt magával. Szinte végigsírta azokat az órákat, amikor nem volt a gyerekek közt. Álmatlan éjszakáin tépelődött, s eljutott odáig, hogy minden szeretet, amit férje iránt érzett, gyűlöletté lett benne. Meg tudta volna már ölni a szeretőjével együtt ez a kis törékeny asszony azt a házasgágtörő gazembert. Meggyúlölte a férfiakat. „Lelketlenek. Csak fájdalmat, szenvedést adnak nekünk. Bolond minden lány, aki férjhez megy” — vonta le a végső tanulságot az 6 szomorú házaséletéböl.

Már a harmadik napja, hogy egy nagyon megható látvány tanúja volt a napközi otthonban. Egy nálánál alig valamivel idő»

bb férfival találkozott, aki a slányáért jött. Bizonyosan régebben is ide hozta a kislányt, de eddig vagy nem figyelt fel rá, gy nem akkor vitte el. amikor ő a Gabikát. Már a harmadik napja, hogy irigyen figyeli a férfit, aki mikor meglátja kislányát, úgy össze-vissza puszilgatja, hogy neki mindig könny gyűlik a szemébe. Ilyenkor ő is még nagyobb szeretettel öleli magához Gabikát, — Milyen jó lehet a feleségének! — sóhajtotta otthon, mikor a vacsoráját készítette kisfiának.

Nem tudta elűzni gondolataiból a férfit. Tegnap véletlenül pár szót váltottak egymással. Semmiség volt az egész, de rá nagy hatással volt. Véletlenül leejtette a retiküljét, s a férfi nagyon udvarias és tiszteletteljes módon nyúlt le a lába elé és adta visz- sza a kezébe.

— Milyen rendes ember — gondolta akkor magában, s néhány mondatot beszélgettek, aztán már el is mentek mindketten a két gyerekkel hazafelé.

Ilonka éppen a tegnapi beszélgetéssel foglalkoztatta a képzeletét, amikor ráköszönt valaki. Meglepetten nézett fel, s a férfi állt előtte. Éppen az ajtóban találkoztak össze.

— Ügy látszik, egyszerre indultunk — mondta nagyon kedvesen a férfi.

— Igen — felelt zavartan Ilonka.

— Én is ilyenkor fejezem be a munkámat, azután egyenesen idejövök a kislányomért. Nem terhelem ezzel is szegény anyámat — folytatta a férfi.

M

eglepte Ilonkát ez a természetes közlé- kenység. Az utolsó megjegyzése pedig felbátorította, hogy megkérdezze: — És a felesége?

— Meghalt szegény két nappal Évike születése után — felelte a férfi szomorúan, s elhallgatott.

Ezután mindketten mentek a kicsikért. Az ajtóban elköszöntek egymástól, s egyik jobbra, a másik balra fordult el az utcán. Ilonka nem tudta, miért, de megnyugtatta a férfi válasza. „Nincs felesége!” — mondogatta többször is magában, s minden férfigyűlöletét egyszerre íélrerúgva, szerette volna jobban megismerni a kislány apukáját.

Egész éjszaka azon ábrándozott, hogy talán ő az, akiben megtalálhatja újra elveszettnek hitt boldogságát. ösztöne azt súgta neki, ez a férfi jelent az életében valamit. Mire elálmosodott, már abban ringatta magát, hogy ő lesz az igazi. Hiába igyekezett önmagával ellenkezni, nem sikerült. Mikor Péterre gondolt, érezte, hogy elpirul az arca, mint gimnazista korában, amikor a kollégiumban a lányokkal arról ábrándoztak, hogy a fizikatanár bizonyosan őket szereti.

Kormos Péternek hívták Évike édesapját. Megtudta a napközi otthon vezetőjétől a délelőttön még azt is, hogy a helyi földművesszövetkezet főkönyvelője. A napközi otthon vezetőnője telefonon hívta fel, s ő ekkor megkérdezte tőle, hogy ki az a férfi, akinek a kislánya az Éviké. Az idősebb nő gyanította, miért érdeklődik Péter után Ilonka, de szerette ezt a szegény, sokat szenvedett asszonyt, s készséggel válaszolt rjeki. Magában már úgy is volt. hogy bizony jó lenne, ha összekerülne a két ember egymással. Különösebben azonban nem érdekelte a dolog. Nem kotorászott más magánügyei között.

Ilonka ezen a délutánon alig várta már a fél ötöt. Az első randevújára nem készülődött ilyen izgatottan, mint a mai találkozásra. Szép májusvégi délután volt. A sok fával, bokorral teli kisváros jó illatú levegőjében a tavasz, az élet pompázott. Ügy érezte ő is, hogy kivirul a lelke ezen a tavaszon. Lakásának ajtaján a tavaszi enyheség áradt be. Felvette szép szürke kosztümjét, s tükör előtt sokáig fésülködött. Hosszú, fekete haját divatd&an, kontyba kötötte. Nagyon csinos és bájos volt. Elégedetten mosolygott a tükörbe önmagára, aztán elindult a napközi otthon felé.

P

éterrel nem találkozott a szokott időben. Ez bosszantotta, de arra gondolt, hogy valami fontos dolog miatt késhet. Már úgy érezte, mintha jogosan számon kérhetné tőle, hogy miért késik, mikor ő pontosan megjelenik. Készakarva húzta, halasztotta Gabika öltöztetését. Semmit sem talált rajta jónak. Kétszer is levetette róla a kis tavaszi kabátot, hogy megigazítsa nyakán a sálat. A fehér sapkácskát is többször fel- meg levette róla. Mái- reménytelenül indult kifelé, amikor idős asz- szony jött vele szemközt. Látszott bátortalan mozgásán, hogy először jár itt. Ügy érezte, meg kell szólítania.

— Kit tetszik keresni? — kérdezte.

— A kis unokámért jöttem, lelkem — mondotta a néni megkönnyebbülve zavarában. — A Kormos Évikéért.

Ilonka megrettent. Hiszen ő Péter anyja! Csak nem történt vele valami?

Ekkorára már a vezető óvónő is

odajött

— Ezentúl a nagyma jön el a kicsiért? — kérdezte távoztakor.

Ilonka nem ment még el.

— Igen lelkem, mert a fiam mától az Aranykalászban könyvelő, s csak később jön haza — ezzel fogta a kislányt, s kitipegett vele a kapun.

Ilonka sírni szeretett volna bánatában, ahogy vezette kis Gabikáját hazafelé a májusi illatba burkolódzott utcákon. Ügy érezte, szertefoszlott szép álma. Miért is ilyen kegyetlen hozzá az élet?

Lassan már a nyár is elmúlt, de mindig csak Péter anyja jött a kislányért.

—Vége! — gondolta magában, s elhatározta, hogy nem is foglalkozik többet még a gondolattal sem, hogy újra férjhez menjen. Ezt nagyon akarta, s nem sikerült. Arra meg nem képes, hogy ő tegyen lépéseket a férfi után. Hátha nem is érdemli meg? — támadt fel benne az aggodalom. Elég neki egyszer is szerencsétlennek lenni, minek kettőzze meg a rosszat.

D

e nem tudott Pétertől megszabadulni gondolataiban sehogyan sem.

özvegy Kormos Péterné az egyik este, mikor már elaludt Évi ke, csendesen beszélgetni kezdett a fiával.

— Fiam, más életet kellene kezdened — mondta szelíden az anyja. — Tudod jól, mire gondolok.

Péter elkomorodott. Hogyne tudná! Már máskor is célzott rá az anyja, de mindig kitért a beszélgetés elől. Nagyon elevenen élt még benne felesége emléke. Már a harmadik éve, hogy meghalt. Ahogy elnézi az anyját, bizony megöregedett. Különösen tavaly óta sokat gyengült. Lassan már elég lesz önmagával törődnie, nemhogy még kettőjüket is ellássa.

— Nem teher nekem a háztarAgosthino Neto *

Az indulás órája

Anyám

(s ti többiek, kik fekete kölyköt hoztatok a világra) emlékszem a reményre, amit magadban morzsolgattál fekete órák során, de nem tudtál rá megtanítani.

ÍVtert a reményt

halva szülted, amikor megszülettem.

S most, hogy nem is remélek, reménységet hozok az embereknek.

Ha a reményre gondolsz, gondolj reménytelen fekete fiaidra.

Mi — bozótkunyhók meztelenjei,

mi — homokban rongylabdát rugdosok,

mi, a napszámosok,

akiknek élete bevérezi a kávét,

mi, fehérek előtt hétrét görnyedők,

mi. fekete kölykök a fekete negyedekből.

hol sosem ég a villany,

mi, a szegény nyomorult részegek,

kik vonaglunk a tam-tam fekete ritmusára,

mi szomjasak.

mi éhesek,

nli, akik szégyelljük, hogy az anyánk te lettél, és félve megyünk át az út túloldalára,

mi hozzuk el szívednek a reményt, kik most indulunk érte.

(Ladányi Mihály fordítása)

1 Agosthino Neto Angola portugál gyarmaton élő néger orvos és költő, nemrég szabadult ki a gyarmati hatóság börtönéből.

tás, gyerekem — mondta halkan az anyja. — Amíg én bírom, nem lesz semmi baj. De mi lesz, ha én is leesek a lábamról? Ki törődik akkor veletek? — kérdezte, s majdnem elsírta magát.

Péter nagyon meghatódott. Odament az anyjához, s megcsókolta.

— Meg kellene nősülnöm! — szólalt meg Péter. — Nehéz. Egy gyerekkel nagyon nehéz... — mondta magábaroskadtan.

— Nem áshatod el magad. Harmickét éves vagy fiam. Még előtted az élet. Igazad van. Olyan rendes asszonyt nehéz kapni, mint. a Vica volt. De ha elvette a jóisten? Gondolj a kislányra is! — magyarázta az anyja.

— Ez az! Ki vesz a nyakába egy idegen gyereket? — kérdezte Péter.

— Fiam, én ismerek egy magadhoz való rendes fiatalasszonyt. Ehagyta az ura. Annak is van egy kisfia. A napköziben mindig találkozunk. Nagyon rendesnek látszik. Ismerkedj össze vele! — és ezután mindent elmondott Péternek, amit csak tudott Ilonkáiról, mert a vezető óvónő sokat beszélgetett Kormos nénivel a fia sorsáról, s nem is véletlenül a magára maradt Ilonkáról.

P

éter nem felelt semmit. de másnap délután korábban jött haza a szövetkezetből, s § ment el hosszú idő után Évikéért.

Ilonka majdnem felsikoltott. amikor megpillantotta Pétert. Mintha régi ismerősök lettek volna, úgy köszöntötték egymást. Sokáig elbeszélgettek, s minden apró mondat, megjegyzés egyre jobban megvilágította a másik jellemét. Egyiküknek sem tűnt furcsának, legalábbis nem akarta észrevenni, hogy a napközi otthor kapujában nem válnak el, hanem Péter elindult arra, amerre Ilonka

szokott hazamenni A két csöppség ott tipegett előttük. A ligetig kísérte el Ilonkát Péter. Hosszú ideig szótlanul álltak. Gyengéden el- mosolyogták magukat, amikor a kis Gabika megpuszilta Évikét, akivel a sétán nagyon összemelegedett.

Ilonka a kezét nyújtotta Péternek. A férfi hosszú másodpercekig a tenyerében tartotta a kedves asszony kezét.

— Vasárnap délután meglátogathatna a kislánnyal — mondta váratlanul Ilonka. — Látja, milyen jól elvannak.

— Ha nem leszünk terhére — felelte Péter, s elindultak hazafelé.

Ilonka még utánuk szólt:

— De okvetlenül eljöjjenek! — parancsolt rá mosolyogva Péterre.

— Ott leszünk — felelte, s boldogan kapta karjába Évikét.

Valóban ott voltak.

Évike kint játszott az udvaron Gabikával. Ilonka meg Péter a nyitott folyósón, melyet elölről szőlőlugas borított, beszélgettek. Két különös életút fonódott össze ebben a csendes nyárvégi beszélgetésben. Összefonták a gondolataikat, mint kint a szőlőlugas a tartóoszlopokat.

Már alkonyodott, mikor Péter közelebb húzta a széket Ilonkához. Simogatni kezdte puha tenyerét, s az asszony nem vonta vissza. Az egyik meghittebb pillanatban Péter átkarolta Ilonkát, aki ráborult a férfi erős vállára.

Megcsókolták egymást, mintha sak első szerelmük érlelődött olna.

S

zeptembertől kezdve már új tanító néni volt az Aranykalász Tsz területén lévő ólában: Ilonka néni.

Két ember új életet kezdett, hogy négyen legyenek boldogok.