Békés Megyei Népújság, 1960. december (5. évfolyam, 283-308. szám)
1960-12-11 / 292. szám
KÖRŰSTÁJ __________A NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLETE J wnk© Jesenskyi A DOKTOR Ladányi Mihály: Köd Krákognak a kocsik s köhögve elrobognak , ködlámpa pislog és bevonja a szelíd, haldokló fényeket a nyirkos, puha kötés. A városra íme, rásóhajtott az isten. Hidegek az utak. Nem hozza a nyarat vissza már a szemed sem, az is esőt mutat. Kónya Lajos: Szobám és környéke Ez a helyiség azelőtt iroda volt a fatelepen. Ablaka deszkák hajóira néz, melyek közt egy sovány férfiú csapkod karjaival — ez az én tengerem. Gyantás fenyőfa-illatban úszik olykor falat szobám, máskor savanyú cserszag ébreszt föl legszebb álmomból szegények fanyar sorsát idézvén, emlékeztetőnek. Kinéz szemközti műterméből s tán Grétire gondol a szobrász is, mert nevető szemmel vizsgál eget-földet. Gréti az udvar hátsó sarkában lakik s órákhosszat énekli csengő hangon az új dalt: Tenyeremen hordom... Olykor ellibeg tárt ajtóm előtt s oly rezzenéstelen tekintetet vet szemem közé, hogy ón pirulok folyton. Fütyül és dalol akkor is, farát riszálva, s énvelem forog a világ, forró hullámok hátán hánykolódom. Sokan laknak még ezen a portán, nem igen dalolnak. Este sámlikon ülve merengnek a didergő holdon, s hallgatják a lány epedő énekét. Nehéz életű munkásemberek valamennyiem. A házigazda karosszókében ül, liláskék arccal, mint akit a Szél kétszer ütött meg. Szürke szemeiben roncs a világ s már elindult érte a fegyveres angyal. Guszti, a fia, pártfogol engem, lakást, reggelit kapok, s én igazítom kezeügyébe a matematikát. Pedig nekem már titkokat súgnak a messzi csillagok, s életem véges sarkpontjai közt szdvárvány-híd hajlik át. Hátul, a hosszú faraktár mögött, a Kurucdomb tömör tornya mered a temérdek égre, mint vasból öntött ököl. Szegények tája ez. Innen lőtte Vak Bottyán egykoron a polgár várost. Emberi jaj cseng véres századokon át. De tudom, itt a kertek alatt ül, készül az én korom, s kitárt kapukkal jönnek elébe az ódon paloták. Simái Mihály: Eldobtam öklömet. — Minek? — ...Csak a tenyerek, csak az ujjak íí, símogatások kellenek, amelyek egymásba tolulnak. Dobd el az öklödet te is —* *.. csak a tenyerek, csak az ujjak. Testvérem, itt az ideje, hogy a jóságot megtanuljad. Villám voltál, vagy félelem, mikor az arcok föl drehulltak, mindegy ... Most légy a tenyerem, s én hadd legyek az ujjad. A városunkban új órás tefea pedett le. Alacsony házának rácsos ablaka fölé gyönyörű nagy táblát tétetett: „Szászik János órás”. A bejáratnál órához hasonló valamit tűzött ki, a helyi lapban pedig közhírré tette, hogy a nagyérdemű közönség szolgálatára áH. De a közönség sehogy sem akarta tudomásul venni a tisztelt céget. Szászik úr elhatározta tehát, hogy az ablakocskából kirakatot csinál, és nini, az emberek meg-megálltak és nézegetni kezdték a kiállított tárgyakat. Noha ott csak néhány ezüst órát, két poros, piros köves fülbevalót, négy kopott gyűrűt és egy gyufásdobozt láttak. Hogy az utóbbi miként került a kirakott tárgyak közé, nem tudni, de tény az, hogy az emberek nemcsak a kirakat előtt álltak meg, hanem érdeklődni kezdtek a mesteruram iránt. Szászik úr meglehetősen gyenge és kissé meggörnyedt termettel, nagy fejjel és sápadt arccal volt megáldva. Bajuszát angolosan nyírta, s ha kisétált, mindig a hosszú szalonkabátot öltötte magára, az álla alá piros csokornyakkendőt kötött, sárga, mindig új kesztyűt húzott, és magával hordta vékony sétapálcáját. Ahogy lépkedett, fejét gőgösen emelte fel magasba, a távolba pillantott, majd a jobb vállára engedte, kezével csapkodott, vagy a vékony sétapálcát forgatta az üjjai között, egyszer az egyik, másszor a másik irányba. Magyarul beszélt, de úgy, hogy a magyarok nem értették meg. Csak néha szólalt meg szlovákul. Ezt csak akkor tette, ha valamiféle ostoba” nem értette meg. Az uraknak hízelgett, s már messziről lekapta a kalapját előttük. Egy dolog gyötörte csak. Semmiképp sem tudta megbocsátani sorsának, hogy csak egyszerű órásnak tette. Űrias szokásai vannak. Amellett nagyon okos, és mégsem az eszével, hanem a kezével kell dolgoznia. Ezért ha csak tehette, letagadta a mesterségét, és ahol nem ismerték, megyei írnoknak vagy más tisztviselőnek mutatkozott be. Imádta az előkelő társaságot és sokért nem adta, ha az urak közelében leülhetett. A közönséges emberek előtte, ahogy azt náluk mondják, „lepcsesek” voltak. Amolyan mosdatlan, magatehetetlen, minden rendes szokás nélkül élő lények, s a mesteruram szerint mindegyik „földreejtett”. Ylem hiába mondják, hogy a suszter maradjon a kaptafánál. Szászik úr is egyszer jól megjárta, hogy szégyellte anya- nyelvét és mesterségét. Farsangi bálra készülődtek. Szászik úr sehogysem tudta eldönteni, hogy részt vegyen-e rajta. — Ha mint órás mutatkozom be — vélte —, a kutya sem néz rám, nemhogy hölgyek. Mindenki felhúzná az orrát és mondaná: — Nem táncolok. És csak azért, mert a nevem előtt nem áll „gr.”, sem „br.”, sem „hr.”, sem „dr.” Eközben rótta a szobát egyik sarkától a másikig, és ki-kikuk- kantott az ablakon. Kint kellemes februári idő volt. A hó úgy hullott, mint akinek nem aka- ródzik. Kalimpált, forgott, keringet a föld felett. A megkopott akácok száraz tokjaikkal zörög- teg az ablak előtt. Az országút befagyott. Bent a mesteruramnál jó meleg és világos volt. A felfüggesztett órák ketyegtek, tifck- takkoltak, csörögtek, ütöttek. Szászik a tükörbe nézett. Nézte az arcát és elégedetten mormolta: — Igen, igen. Nem vagyok csúnya. A tükör nem hazudik. Hajam fénylik, mint az óra lapja, és a bajuszom is egészen jól van megnyírva. Megigazította a frizuráját, elsimította a bajuszkát és tovább motyorgott. A tükörhöz egész közel illegetve magát, s tágra nyitva a szemét morogta: — No, a szemem kissé vízszínű, de nagy és hosszirányban metszett... El kell a bálba... Igen. Miért ne? Doktornak adom ki magam és jól szórakozom... Hiszen a mozdulataim valóban előkelőek. Látszik, hogy mesterlegény koromban magasabb körökben mozogtam, amikor valamelyik grófnak az óráját kellett a falra függeszteni, itt megjavítani, oda elvinni. Gyakran megtörtént, hogy maga a gróf is szóba állt velem, vagy a méltóságos asszony. Az mindjárt meglátszik az emberen, milyen emberek között forgolódott ... Az arcát üdvözlő mosoly töltötte be. Gyors, síma léptekkel járt-kelt a szobában, s közben a nagy urak mozdulatait idézte maga elé. Felhúzta a kesztyűt, s azt a magatartást vette fel, amelyben a köszönést suttogjuk. Á! Nagyszerűen sikerült. A bal térdére ereszkedett, kimeresztette a nyakát, összeszorította a száját, aztán pis- lantott, a levegőben kört rajzolt az újjával, de suttogni teljesen elfelejtkezett. Azután meg arra gondolt, hogy szép kisasszony mellett lépked. Jobbra köszönt, megsímogatta kezével a kabátját, közben szertelenül ütögette a bal lábát kesztyűjévé}, amely a kezében himbá- lódzott. A fotelbe próbálta vetni magát, de úgy, ahogy azt a fiatal urak teszik. Figyelmesen emelte fel hát a kabátját és lassacskán leereszkedett a székre. Azután felállt. Gesztikulált a kalapjával és elegánsan előreszökkent. Elmosolyodott, de ügyelt arra, hogy ne villanjanak ki a nagy sárga fogai. Ügy ment, hogy a keze ne lógjon. Néhány csodálkozó hangot hallatott és mélységesen meg volt magával elégedve. Mintha grófnak született volna és selyem paplan alatt hált volna... — Doktornak adom ki magam, és kiválóan fogok szórakozni. Ismerni még nem ismernek, különösen a kisasszonyok nem. így készülődött és mosolygott magában. Lassan besötétedett. A hó sem rajzolt köröket a föld felett, hanem ferde sávokban hullott. Befedte az akácok ágait, a kerítéseket, a háztetőket. Az utcai lámpákra sapkákat varázsolt. Szászik úr erre nem adott sokat. Készülődött a bálra és az öröm mosolya nem tűnt el az arcáról. Túl vagyunk a mulatságon. Az egész város a Felső-vastag utcai Szászik doktoron, óráson mulat. Miért? A bálon hosszan szánta rá magát a táncra. — Nem tudok választani — gondolta, rángatva a frakkját. A táncosnők pedig csak úgy hemzsegtek. Egyik szebb volt, mint a másik. Kukucskáltak, nevetgéltek, suhogtatták legyőzőiket. Hirtelen felszikrázott a doktor úr szeme. S köd szállt a fejére. Faulinka kisasszony pillantott rá. — Igen. Neki fogok udvarolni — döntötte el mindjárt és beszaladt a mellékszobába, ahol a tükör előtt megigazította csokornyakkendőjét, a frakk szárnyával letörölte a cipőjét, és fontoskodó léptekkel tért vissza a táncterembe. — Szépség, csodálatos szépség ez a Paulinka... Széles pufók arc. Piros nagy orcák... Kidomborodó fekete szem... Teli kerek vállak. Fekete haj, rajta rózsa... Szépség, csodálatos szépség — gondolta és az óraláncán lévő golyócskákkal játszadozott, amely a frakk alól lógott ki. Nem tudta tovább visszatartani magát. Hozzá futott. A mellére hajtotta a fejét, mely a köszönést jelképezte, lágyan suttogta a nevét, és felkérte egy fordulóra. Csakhogy, rettenet! A tánc sehogy se ment. A doktor úr mindig elvétette. Alig fordult egyet- kettőt, már megállott, s várta a kellő pillanatot, hogy felvehesse a tánc ütemét. Hiába segített a fejével és a vállával — mindig megzavarodott, — Rosszul játszanak ezek a cigányok — szólalt meg végül is lihegve. — A drájsritt biztosan jobban megy — jegyezte meg Paulinka. — Igen, a drájsritt — erősítette a doktor. z sem ment. — Doktor úr nem táncol szexsrittet? — kérdezte a kisasz- szomy. — Az könnyebb. — Igen, igen, a szexsritt — csuklóit a doktor. A doktor úrnak fogalma sem volt erről a táncról. — A bécsi vagy a dzsentri ke- ringőt tudja? A táncos valamit hebegett. A tánc pedig nem ment, sem így, sem úgy. Paulinka megijedt a nehézkes táncostól és leköszönt. —i Nem jó táncos Paulinka — mondogatta a doktor úr, és törül- gette izzadt arcát. — Lehet, hogy a másik jobban tud. — De az sem tudott. Sorba vette a lányokat, de mindegyikkel elvétette a táncot. — Mi van velem, hogy nem megy a tánc? Hiszen tanultam Bécsben. Ügy látszik, itt másképp járják — tépelődött és várta a csárdást. A lányok eközben panaszkodtak az új doktorra, a rettenetes táncosra. Végeredményben nem minden doktor lehet kiváló táncos, de ez már kibírhatatlan. Hogy szabaduljanak meg tőle, hogy kosarat ne kelljen adni, mert szokásaink szerint nem illik kosarat adni. Megmondták az ifjaknak is. „Milyen doktor? Miféle doktor? Csak nem az? Hisz az órás!” — mondta valaki. „Ügy mutatkozott be? Milyen szégyentelen! No, várj csak. Mesterséget váltasz és mindenféle címekkel szégyen hozol ránk, mintha mi, mint mesterembert nem becsülnénk.” összesúgtak a táncosok és ördögi tervet ötöltek ki. A doktor úr csárdást táncolt Vierkával, a szép, gyengéd, nagyúri neveltetésű lánnyal. — Ez már megy — gondolta Szászik úr, s büszkén nézett körül. Látta, hogy mindenki mosolyog rajta, sőt Vera is. Még büszkébben és gyorsabban forgatta. A feje fölé emelte a nedves zsebkendőt és rázta. Öröm volt nézni. Ö maga élvezte legjobban a táncát. Most mondjátok, hogy nem tudok... A tánc után úgy akarta a fotelbe vetni magát Vera mellé, ahogy azt otthon próbálta. Kereste a frakk két szárnyát, hogy felemelje, de csak egyet talált. Eleinte csak tapogatott, tapogatott, de a másik szárnyát, ne adj isten, hogy megtalálja. Aztán forogni kezdett, mint a kutya a farka után. A szárny nem volt sehol. Teljesen megzavarodva nézett Vera kisasszonyra. Az nem tudta magát visszatartani, és arisztokratizmusa ellenére oly hangos kacagásban tört ki, hogy össze kellett görnyednie, mert szúrt az oldató. Először a kendőjét tartotta a szája elé, de az sem segített. A szívből jövő, vidám kacagás visszhangzott a teremben és elterjedt a közeli urakra és hölgyekre. Végül már mindenki nevetett. Még a pikkoló is kijött a kaszinóból és a zaj kedvéért ö is hangoskodott. — Mi, mi van? — dadogta a doktpr úr, még mindig maga körül forgolódva. Vera a nevetéstől nem tudta felvilágosítani. A doktor kiszaladt a teremből, az előtérben levetette a frakkot, az újjánál fogva szétterítette maga előtt, hogy megtalálja a hiányzó szárnyat. Nem volt meg!.. Mi az ördög! Biztosan tudta, hogy a frakknak két szárnya van, s meg is volt... Hiszen jól megnézte, amikor kölcsönkérte és fizetett érte... Az emberek utána szivárogtak az előtérbe. A hóna alá csapta hát a frakkot, s mint az őrült, rohant haza. De nem is tért vissza. Ki merészelne ilyen szégyen után visszamenni a bálba és táncolni? Lehetetlen ügy... JJarmadnap postautalványon 100 koronát kapott. A szelvényen, amelyet levágott, csali annyi állt, hogy vegyen rajta új frakkot. — Inkább az üzletre fordítom — morogta a „doktor úr” és az utalványt bezárta a fiókba. Szlovákból fordította: Krupa András
