Békés Megyei Népújság, 1960. december (5. évfolyam, 283-308. szám)
1960-12-11 / 292. szám
IQ 2 A nra varjú húzott el a fasor ** felett és lekiáltott az őszi tájra: — Kár! Kár! Repült tovább a Berettyó és a messzi Királyerdő felé. Hallotta a hangját az ősz, az út- széli akácsor, a szik leégett legelője, a rizsföldek pocsolyás tarlója, a Bivalykanális lassú folyása és a Bolomdok-hídján hintázó ökömyál. Hallotta a két ember is, akik jöttek erre az őszbe. Az egyik a híddal szembe, a másik a híddal hátba. A fiatalabb a nyárból jött, füttyel, örömmel. Kalapját a feje- búbjára tolta, botjával bigézve az őszi göröngyöt és nagy hanggal kiáltott visza a varjúnak: — Mért kár? A másik ember az őszbe ment. Szőrös kecskebőr kucsmát viselt. Két vállán nagyidőket látott fakó gúnyát és fáradó öregséget. Vágott akácsuhánggal tapogatta az utat és csendesen szólt vissza a madárnak: — Kár! Kár! Sóhajtott a szó után és komótos lépésekkel jött a fiatál felé. Ott, ahol az út elkanyarodik a Körös felé, ahol a fasor öreg nyárfái siratják az őszi elmúlást, megállt a két ember. Előbb az öreg, azután a fiatal. Arra fordultak a tengernyi rizsföldek felé, ahol az emberesen rakott rizskazal aljában hason feküdt egy ember. — Hűm... — mondta az öreg. — Hűm... — mondta a fiatal is. — Ü jól beivott — mutatott a fekvő emberre az öreg. — Vajon? — Hát mórt feküdne? — Pihen ..-. — Meg kék tudni... A fiatal feljebb tolta a kalap“ ját és megindult az ember felé. Az öreg meg fülére húzta a kucsmát és a fiatal után topogott. 1 — Na... — Na... — Fordítsuk meg — tanácsolta az öreg. — Kár felkölteni, aluggyon, az jó... — Hátha baja van? — Baja, kend tán doktor? — Én nem. de ha tényleg ivott, akkor nem kell doktor.., — Hát? — Arra van orvosság... — Hun? Az öreg odamutatott a fiatal elejére: — Ott ni! A fiatalból kinevetett a nyár: Csoór Istvánt 'á& — Kend nagytudós, tán csök- mei? — Te is lehecc tudós, ha annyi évet nyűssz el, mint én ... Na nézzük... Lehajolt a két ember a harmadikhoz és hasáról a hátára fordították. Csendes szóval költöget- ték: — Kejjen fel jóember, megvirradt ... Nem szólt a földi semmit. ÁlA kucsma alatt megkavarta az öreg a tarkóját és odamutatott az alvó ember szájához: — Látod? — Látom ... Mintha ködölne egy keveset... — Ködöl, ködöl, de nem úgy, mint a tied, vagy az enyim, hanem máskép... — Hogy? örülnézett a határban az *' öreg. Elnézett á messzi falu és szemével megmérte a toronymában dünnyögött, mócorgott és érett rizskalásszal bokrétázott kalapját a szemére húzta, Fejealján megigazította a szalmapámát és tapogatott a bot után, ami ott feküdt mellette. Hajlottkorú embert mutatott a földi. Vékonyabb don- gájú, szikkadt, inas, suháng derékkal. Hosszú, simára koszlódott és avasszalonnával itatott botjáról ítélve, hivatalos személyt mutatott, csőszt, vagy más ilyen kerülgető embert. A gúnyája ünneplős, csizmája sziktől poros, rogyósszá- rú, patkós, igencsak tanyasi. Körülnézték az alvó embert. Az öreg le is hajolt hozzá és ujjával szétfeszítette a száját. Szagulgatta, vizsgálgatta és nagyon komolyan szólt: — Baj van! — Na és mi? — hökkent meg a fiatal. magasságú rizskazlat is. Jó munka, alapos munka. Ember csinálta, még hozzá komoly, hozzáértő ember. Nem ázik be. Árnyékot is ad, lehet alatta pihenni. Lassan hozta le a tekintetét, az emberen újból megpihent és kimondta az igazságot: — Meggyűlt benne a pájinka ... — Na fenét! — kapta fel a fejét a fiatal. — Hát az hogy lehet? — Ügy, hogy sokat ivott. Boszniában láttam egy rácot. Az volt így, csak annak jobban füstölt... — Hűm, kend ott is járt? — Ott is, ecsém ... — Kend akkor nagyon régi lehet ... — A... C lnézett az öreg a fiatal mel*- lől vissza az időbe. Boszniába. Onnan még előrébb. Ahol zúgott a határtalan nádas. Tapogatóztak benne a pókászok és a kiszabadult gyerkőc ingderékba szedte a vadruca tojását. A nadá- lyos kötésig gázplt a vízbe és a lábikrájába ragadt piócákat üvegbe sózta. Hordta be a faluba a vérmes cselédeknek orvosságnak. Hosszú esztendőket látott az öreg, rettentő teleket és éheztető aszályos nyarakat. Annyi volt a döglött tücsök a szik hátán, mint a leégett fűszál és a ványadt farkas, csorda a karámok széléig merészkedett a hatöles hóban, a messzi nagy hegyek aljából. Az elkoptatott régi időből szólott vissza az öreg: — Akkor volt Gebeji gulyás, mikor én oskolajáró ... — Hinnye, akkor emlékszik a nagyhidegre. — Mintha tegnap lett volna... — Ügy mondják, az eldobott bot megragadt a levegőben. Odafagyott. — Oda. — Mikor esett vissza? — Mikor? Tavasszal, amikor megcseppent az eresz... — Nagyidő. Ítéletidő. A botot azért nem hiszem ... Harag lobban az öreg szemében: — Az pedig úgy volt. Égett a bogrács alatt a tűz, mégis belefagyott a paprikás. Ember, állat beszorult. Nevetett a fiatal. Csikó fogai virították, szeme fénylett, tüzelt, mint a nyári nap: — Olyan idő csak a kalamdári- umban van ... Az öreg ember rántott a vállán: — Nem hiszed, nem hiszed. Üjj a hiszek farkára ... Lehajolt újra a fekvő emberhez. Vizsgálgatta tovább. Visszatért a fiatal is a nagy hidegtől, nézte ő is a ködölőst. — Az orvosságot, hogy kell — kíváncsiskodott a legény. •— Áztat? Beleereszteni... *— Hűm, más nem jó? — A téj is jó. Adjál azt... — Nem vagyok kecske. — Nem. Egy sóhajtásra csend ült közéjük. Hallgatták mind a ketten az ősz szavát. Az aszott gyepen végigsuhant a gyerekes szellő, szikrát hányt a nap a szik megkövesedett hátán és a tippon síma szála :sil- lámlott, mint a megzavart csikó szőre. Ökörnyál úszott a levegőben.. Selyem szálát kikötötte a fákhoz, az emberek kalapjához és szállt tovább a végtelenből a végtelenbe. A legény felneszeit és intett ** az öregnek az alvó ember felé. Mocorgott, ásított és felült. Körülnézett. Elébb az öregre, aztán a fiatalra. Kidörzsölte szeméből a rászállt ködöt és egy kissé rekedtes hangon megszólalt: — Maguk meg mire végzik? Az öreg szólalt előbb: — Azt gondoltuk betegebb .., Legyintett az ember, mint aki legyet ijeszt: " ' • — Fenét... Ott jártam, ahun üveggel harangoznak ... Szokott az így ... Cigaretta tanyiszlit kotorászott elő és megkínálta a két embert. Az öreg inkább pipánál maradt, a fiatal elfogadta, a tüzet is, amit ügyes, kis pattintós gyújtóból adott. Szívták a cigarettát, füstöltek. Lekucorgott a fiatal is és hárman nézték az út porát. Beleszakadt a madzag valahogy a szóba, nem tudták hamarjában melyik végén kezdjék. A felébredt ember szólalt meg, tegnapról, magáról és a máról: — Én szegeltem fel a kicsi táblát a malteros falra. A kicsijá- nyom táblája. Feketeüvegen síma aranyos betűk vannak. Az van ráírva: Dr. Fodor Anna, orvos... Ennyi. Jányom ... így történt... Én csősz vagyok, mezőőr, ez a nagy halasi határ az enyim ... Mlutatta s félkört írt kezével, le a Körös gátja felé, ahol a messzi telefonpóznák úgy összeszorulnak, mint a kerítés lécei. A gáton mozgó ember annyinak mutat, mint egy köcsög. A fény, amit visszaver a nap, a kasza éléről vágódik erre. Valahol szamártöviset vágott az ember és a kiszáradt bokrot görgeti a szél magaelőtt szántáson, legelőn, tarlón. Nyúl fülel a rizsgát tetején. Nézi a három embert, a görgő szamártövisbokrot. Felemelkedik, mozdulatlanná válik, mint egy agyagszobor, cipő- gombszeme sem rebben, csak figyel és a következő pillanatban megugrik és futását elnyeli a csurgó csatorna mélye. ✓"send van, csak á természet játssza a megszokott/ mindennapos játékát... A labdarúgás az — labdarúgás ■— Két kosvetíté» AZ EGYIK — Közvetíti Gyepest Szörgy — — Idefigyelj apám, én a te helyedben úgy nadrágon durrantot- tam volna a csatárt... Stúdió? Már egyenes adásban vagyok? Bocsánat. Hát akkor durr bele! — Kedves hallgatóink, még nem jött meg a közönség hangja, de éppen most futnak ki a csapatok a pályára. Mit futnak? — valósággal tértik magukat a gyepre a millió karú cézár öleléséből. Mire a pálya közepére érnek, már csak lihegni tudnak és alig marad rajtuk egy kis textil, de azért éljent hörögnek. Mi lesz itt kedves hallgatóim, ha egyszer megkezdődik! A bíró másféltonnás tankján már a pályán cirkál. A nézők soraiból éppen most hajított hozzá valaki tréfából egy kukoricagránátot, de mi ez neki. Ha majd páncéltörővel lövik a B-középröl, az lesz az igazi! — De figyeljük csak! A játékosok bemelegítenek. Barbárra kitűnő jobbszélsője, Kanni Bálint Futbalóniából — jó étvággyal harapdálja a partjelző jobb lábát. Ez még a múltkori eset miatt van, amikor lesen találta — szóval tetszenek rá emlékezni. Ahogy innen a vasketrecből látom, mindkét csapat játékosai remek formában vannak. Férfias, kemény küzdelemre lehet számítani. Erre utal jégpatkós cipőjük, szöges dróttal övezett testük. Oldalukról egy-egy colt fityeg, $ hátukon a vérátömlesztő készülék. Most! Kedves hallgatóim, ha meg nem süketültek, hallhatták, amint a bíró elsütötte a mérkőzés kezdetét jelző légvédelmit. Noha a labda még nincs a pályán, fergeteges iramban esnek egymásnak az ellenfelek. A labdát ugyanis egy élelmes szurkoló elcsente és most dinamittal tömködi itt mellettem. Majd a kellő lélektani pillanatban vissza fogja csempészni, bízzuk csak rá. Inkább figyeljük, mi történik a pályán. Válogatottunk balszélsője éppen most ken le egy kiadós pofont az ellenfél jobbhátvédjének a múltkori hasbarúgásért. Elég olcsón ússza meg a koma. Odébb már hevesebb küzdelem folyik. A két csatársor egymás szüleinek tisztes nevét is belevonva, izmos szavakkal hívja fel a figyelmet a szerelmi élet elevenebbé tételére. Amott, a mi emberünk éppen csukafejessel ugrik a kapus gyomrába. Az, mint egy zsák, csuklik össze. De már ismerjük az ilyen trükköket. Nincs ott semmi baj kérem, hiszen ahogy innen látom, a kapus még holtában is mosolyog. —i Áhá! Kedves hallgatóim, végre kezdődik a meccs! A lelátókon coltok dörögnek, géppisztolysorozatok ropognak, kézigránátok robbannak, s noha az eső csúszóssá tette a pályát, az ömlő vért hamar elmossa. Most hajítja be szurkolónk a dinamitos labdát a... — Halló, itt a stúdió beszél. Elnézést kedves hallgatóink, de nagyszerű bemondónkat elpusztította a robbanás. Beethoven gyászindulója után a közvetítést folytatjuk. A MÁSIK — Közvetíti Pulyás Gál — — Bocsássanak meg, mélyen tisztelt hallgatóim, amiért közvetíteni merek, de nekem ez a foglalkozásom, és havi fizetést is kapok érte. Engedjék bemondani, hogy labdarúgó-mérkőzést tolmácsolok. Köszönöm szépen. A felvirágozott stadionban éppen most csókolózik össze a két csapat szurkolótábora. Ajándékok kerülnek elő, és megható jókívánságok hangzanak el. íme egy a sok közül: — Engedje meg aranyos ellenfelem, hogy gratuláljak kiváló csapatához. Remélem, önök győznek legalább tíz góllal. — Megtisztelő az Ön jókívánsága, de szilárd meggyőződésem, hogy az Önök remek csapata nyeri a kupát, hiszen nincs még egy ilyen rangadó-együttese a világnak! — Az igaz, de ragyogásán túltesz ctz Önök együttesének sziporkázása. Fehér ruhás lánykák — lágy hárfahangokra — beübegnek a pályára és rózsát hintenek az őket követő labdarúgók lába elé. Az ellenfelek összeölelkezve közelednek, s eközben kedvesen csevegve, hozzátartozóik fényképeit mutogatják egymásnak. A rendőrök ingujjra vetkőzve ultiznak a pálya szélén. Már-már üdvözlésre áll fel a két csapat, mikor a fiúk lelkesen hurrázva visszarohannak a kijárathoz. Most érkezik ugyanis a bíró, a vezérkarával. A játékosok ölelik, csókolják, majd vállra kapják őket, s ágy hozzák be a gyepre. Aztán elhajigálják lábszárvédőiket, hiszen sípcsontrúgás itt nem lesz. A bíró ajánlja, hogy ha már kivonultak, mérkőzzenek is. A csapatok felállnak, azonban a csatárok csak kerülgetik a labdát. Arra gondolnak, hogy a bőre valamikor egy édes kis disznónak volt az irhája, s úgy érzik, ha belerúgnak, halottgyalázást követnének el. Némely játékos könnyezik. — Jaj!.,. Bocsánat, ezerszeres bocsánat neveletlenségemért, de ez én voltam, én jajdultam fel. Igen tisztelt bemondótársam ugyanis teljes erőből hasbarúgott, mert a múltkor az ő csapatuk kikapott. De már semmi baj. Leszúrtam az ipsét. Utóvégre nem babra megy a játék, hanem kupabajnokságra! — Űj Rezső —
