Békés Megyei Népújság, 1960. szeptember (5. évfolyam, 206-231. szám)

1960-09-18 / 221. szám

KÖRÖSTÁJ

A NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLETE

Léh n er Ica:

Cjf-JlLy áifőtitjáU

kkor loptam életemben először és utoljára, azokat a félig érett áfonyákat, ott a bakter kertjében. Az eset pedig így történt:

Unatkozva ácsorogtam az utca végén, s jobb szórakozás híján meztelen lábujjaimmal figurákat rajzoltam a porba. Anyámat vártam. Tiszta fehérneműt meg a heti kenyeret, szalonnát vitte ki apámnak. Apám Kondorosi Ádám ridegmarháit őrizte a kis suttyó Homoki gyerekkel, s felváltva, kéthetenként jöttek haza tisztáért. Most azonban a Homoki gyereknek eltört a lába, s egyedül apámra maradi a jószág gondja, nem tudott hazajönni. Anyámnak kellett kimenni hozzá, bár már nagyon nehezére esett a járás. Nagyon a végén járt már a kilencedik hónapnak. Mentem volna én szívesen, de anyám nem engedte. Erősen benne voltunk már a szeptemberben, s nekem iskolába kellett járnom. Magam részéről ugyan szívesen hátat fordítottam volna az iskolának, de szegény anyám nem engedte, hogy mulasszak. Szegények vagyunk fiap, mást úgysem adhatunk neked, legalább a betűket tanuld meg, ha már én tudatlan maradtam — mondogatta mindig szegény. Mondom ott ácsorogtam az utcasarkon és rajzolgatással próbáltam agyonütni az időt, amikor megláttam felém közeledni a két Matolcsi gyereket. Első gondolatom az volt, hogy bemegyek a házba, mert a szeplősképű, elhízott Egonkát nem szívlelhettem. Csúnya, kötekedő természete volt, folyton verekedett. Tehette, hiszen senki, még a legerősebb gyerek, Tamás Ferke sem merte megverni úgy istenigazából, hiszen főjegyző volt az apja.

Már-már úgy volt, hogy bemegyek a házba, hogy elkerüljem a találkozást. Be is mentem volna, ha nem jön vele Márika is. Má- rika. Parányi rakottszoknyácská- jában, szöszi haján hatalmas kék szalagcsqkorral, kicsit seppegő beszédével úgy tűnt nekem, mintha nem is ember gyereke volna, hanem azok közül a tündérkék közül szökött meg, akik az erdei tisztáson szoktak táncolni hold- sugaras tavaszi éjeken. Szívem a torkomban dobogott, ahogy láttam felém közeledni.

— Mit csinálsz Kondacs? — hallottam Egonka nyafogó hangját.

— Anyámat várom — feletem kelletlenül.

— Gyere velünk.

Hangjában megéreztem az ellentmondást nemtűrő parancsolást, s bár mentem volna én Mánkéval tán még a pokolba is, feltámadt bennem a dac, s nem is kérdeztem hova hívnak.

— Mondom, hogy anyámat várom.

— Visszajövünk, mire anyád hazaér.

17 n csak vállat vontam, s hogy lássa mennyire nincs szándékomban felszólítását követni, újabb figurát kezdtem rajzolni a porba. Ekkor azonban megszólalt Márika is:

— Az én kedvemért, Józsika ... — S úgy nézett rám azzal a sugaras két szemével, hogy az én nyolcesztendős szívem majd kiverte a mellemet.

Mentem én, hogyne mentem volna, amikor Márika hív. Inkább csak a tisztesség kedvéért kérettem még magam kicsit.

— Legalább azt mondjátok meg, hogy hova mentek.

Márika zavarbajött kicsit, s Egonra nézett.

— Mond el neki te.

— Áfonyát szedni a bakter kertjébe.

Megszeppentem. Már csak azért is, mert a bakter ritka goromba ember volt, ha elkapta, aligha kerüljük el a nadrágszíjját. Meg is mondtam Egonkának. Az csak nevetett:

— Nem kaphat el. Tudod, ilyenkor jön be a szénási vonat. Míg a bakter a vonatot fogadja, mi gyorsan megtöltjük az ingünk alját meg Márika kiskosarát, s mire a bakter észheztér, mi már árkon-bokron túl leszünk.

Meg kell hagyni, jól ki volt tervelve. Azért még mindig haboztam. Hiszen amire készültünk, az lopás, s én még nem loptam soha életemben. Hiszen talán agyon is ütött volna az apám, ha megtudja, hogy a máséhoz nyúlok. Egonka észrevette habozásomat, mert MárikáhoZ fordult:

— Mondtam ugye, hogy a Kondacs gyáva.

Márika elpittyentette pici száját.

— Félsz? — kérdezte kicsit hitetlenkedve, kicsit reménykedve, hogy hátha mégsem bizonyulok gyávának.

—■ Gyerünk — mondtam elszántan, mert inkább verjen meg a bakter, üssön agyon az apám vagy történjék bármi, mintsem Máriíka azt higgye rólam, hogy gyáva vagyok.

jp'utva tettük meg az utat, mert már hallottuk a vonat fütyülését. A kertbe bejutni nem volt nehéz a félméter magas drótkerítése. Egy-kettőre megszedtük az ingünk alját meg Márika kiskosarát is tele raktuk, s nem lett volna semmi baj, ha én belém nem bújik az ördög. Az egyik fán néhány későn érett almát láttam piroslani, s hogy kérkedjek bátorságommal a kislány előtt, felkúsztam a fa hegyibe, s ledobáltam az almákat. Mint aki dolgát jól végezte, gyorsan ereszkedtem le a földre. Meztelen talpam még a fa kérges törzsébe kapaszkodott, amikor valaki hátulról megfogta az ingem nyakát. Nem kellett hátranéznem, úgyis tudt- tam, hogy a bakter áll mögöttem. Szemem behúnytam, szám összeszorítottam, s vártam az elkerülhetetlent. Csak az első ütések fájtak, aztán valami furcsa ernyedt, bénaság fogott el. Talán agyon is üthetett volna. Mikor végre abbahagyta a verést, akkor kinyitottam a szemem, s körülnéztem. Nem messze tőlem ott állt Márika, kicsi kezében szorongatta a bűnjelet, az áfonyával telt kosárkát. Arcocskája krétafehér volt a rémülettől, s szeméből úgy záporoztak a könnyek, mintha nem engem, de az ő gyönge testét érték volna a bakter kegyetlen ütései. Egon úrfi persze idejében kereket oldott.

Belém döbbent a rémület. Mi lesz, ha a kegyetlen bakter Mári- kát is megveri? Láttam, ahogy nagy, bütykös keze feléje lendül. De nem. A nehéz kéz lendülete sí- moeatása szelídült Márika arany haján. Haragja ismét felém fordult. Te, te apádszégyene, te föld- terhe, nem szégyenled magad. Nem elég, hogy lopásra vetemedtél, még ezt a kis angyalt is beteggé tennéd. Azt gondolod, az ilyen finom kis jószág gyomra is annyit kibír, mint a te paraszt beled. Na hiszen — tette hozzá mogorván, miközben a kosárból szórta ki az éretlen gyümölcsöt —, az kéne csak, hogy megbetegedjen, tudom, egyikünknek sem lenne megállása a főjegyző előtt.

Én csak álltam ott, szerettem volna elszaladni, de odaszögezett a csodálkozás. A bakter Márika pici kosarába az én szétszórt almáimat kezdte szedegetni. — Ezt edd meg kicsim, ezek jó érettek, ettől nem leszel beteg.

em értettem az egészet. Bár örültem, hogy Márika megszabadult a veréstől, mégis igazságtalannak találtam a bakter eljárását. Hiszen mindketten egyforma bűnösek voltunk, s nekem a verés, Márikának símogatás jutott?

A bakter, talán megérezte a gondolataimat, mert felém fordult s egy árva almát nekem is a kezembe nyomott.

— Máskor kérj, ha gyümölcsre éheztél, de ne lopj, hiszen' a szegény embernek úgy sincs egyebe, csak a becsülete. — Nem tudtam a szemébe nézni. Ügy éreztem, mintha az apám állna velem szemben. Olyan egyformák voltak most mindketten. Két nagyon becsületes, nagyon szegény ember.

Mindez pedig azért jutott most eszembe, mert a napokban a kezembe került egy kanadai újság. Betöréses lopásért, útonállásért köröztek egy magyar disszidenst. Ott volt a fényképe is. Megismertem. Egonka volt.

A nájIontól harsogott a világ!

ötvenhétben voltunk. Mindenki meghajolt a nájlon őfensége előtt. A disz- szidens visszatérők utolsó pénzüket nájlonra váltották, hogy itthon mégis csak valamiben pompázhassanak, a hivatalos külföldet járók pedig otthonról egy szót vittek magukkal, hat betűből ágaskodó szörnyet: NÁJLON.

És én akkor „csak” Csehszlovákiába utazhattam! Persze, gyorsan kiderült, mint az ilyenkor szokott is, hogy Csehszlovákia a szilon hazája, és a szálon meg a nájlon ikertestvérek. Tehát nincs ok az aggodalomra. Ez a tény egészein megnyugtatott, s háborítha- tatlanul szőhettem álmaimat a csodálatos szilonnól, kiváltképp szilon férfiing volt előttem az álmok álma.

Végre utaztunk! A vám előtt mindenki dugdosott, ki ezt, ki azt, én semmit. Alig vártam, hogy ,,odaát’’ legyek, a szilonok fenséges honában. Ó dehogy sejtettem én akkor, mi vár rám, s mekkora csapásként ért... Tantalusz nem érzett akkora kínt, s a Danaidák nem fogadták oly összetörve a büntetésüket, mint éh, azon a forró júliusi napon Pozsonyban az első üzletben, amikor udvariasan bár, de tárgyilagosan közölték velem, hogy nincs. Nincs szilon ing!... Attól kezdve rohanás volt az életem. Egyik üzletből ki, a másikba be. Üzletben reggeliztem: futtában ebédeltem, a csillogó kirakatok előtt vacsoráztam. Hiába. — Nincsen kérem... A jövő héten lesz... talán... Esetleg egy szilon kombiné? Na nem önnek... dehogy, vagy talán szilon zokni?., Külföldi? Ó> be sajnálom, tegnap adtam el az utolsót... Ilyen és ehhez hasonló bárgyú válaszokat kaptam;

Nagyszombatban, az első egyetem helyett az első szaküzletbe rohantam, a pöstyéni ,,törődés” helyett a vásárlók között izzadtam, s a száguldó Tátra expesszből nem értem rá kitekinteni, mert elfogott egy kínzó gondolat, s rágta májam, hogy csak nekem nem lesz nájlon ingem, bezzeg másoknak.... A lomnici csúcsra azért huzattam fel magam rettegve a ...lanovkán”, hogy a fenti bazárban hátha találok... Nem, nem, nem és nem.

Gyönyörű gyalogtúrára hívtak ö- Tátrafüredről Csorba-tóhoz. Mentem. Mindenki álmélkodott a lélegzetelállító és grandiózus látványon, csak én vánszorogtam letörve, de mégis konokul a sziklákon, a meredélyeken, a szaka* dékok mentén egyre feljebb és feljebb» majd lejjebb, minden erőmet egyre koncentrálva, minél előbb el kell érnem Csorbát, hátha ott ásták el a szerencsémet. És mégsem...

Teljesen feldúlt álla pótban hagytam ott a Tátrát. A társaim fenséges hegyóriásnak nevezték, én nyomorultnál-:, amely megfoszt egyetlen örömömtől, vágyamtól, életem igaz, nemes céljától, egy egyszerű, de mégis szép szilon ing megszerzésétől. Közép-Szlová- kia változatos, örökzöld, vidám és komor tájain zakatolt vissza Pozsony felé a vonat. A megőrülés és a veszettség valamilyen formája környékezett. Velem szemben egy szlovák ember ült békésen és gondtalanul, de szilon ingben!.. Kissé furcsállta a feldúlt tekintetemet, de úgy látszik, napirendre tért felette. Pedig ha sejtette volna, mi készül ellene bensőmbe, dehogy is füstölgött volna olyan megbékélten! Tizenhárom alagúton suhantunk át, mind a tizenháromban lázasan suttogtam révületben, most tépem le az ingét, most... s mind a tizenháromszor tehetetlenül, a pádhoz odakovácsolva ültem.

Végre ismét Pozsonyba értünk. A társaim újra felkeresték és csodálták Pozsony bájait, a várat, a Duna-pacr- tot, a Manderlát, a koronázó templomot. Én megrokkantam, lelkileg-testi- leg összezúzva lépkedtem utánuk, mint egy aggastyán. Az utolsó nap delén egyszer csak hirtelen jött zápo” csapott közénk. Mint a csirkék a karvaly elől, úgy futottunk mi is, ki a kapu alá, ki a házak mellé. Én egy szaküzlet ajtaja elé toppantam. A kirakatból változatosabbnál változatosabb szilon fehérneműk, pulóverek ingerkedtek velem. Mint a fuldokló a szalmászálba, úgy kapaszkodtam meg az üzlet sárgaréz kilincsében, hátha...

— Kérem, zárunk, tessék két óra után jönni — riasztott vissza egy rikácsoló hang, a tulajdonos már húzta is le az aj tó rá csőt.

Kitörtem, mint az eszelős, megragadtam a rácsot mind a két kezemmel és a rácson keresztül lihegve suttogtam:

— Értse meg, én szilon inget akarok venni, nekem muszáj vennem... — itt elcsuklott a hangom, s az erőm is elhagyott, a kezem siklani kezdett lefelé a rácson.

— No, atkkor jöjjön be, még van egy, hátha jó lesz — válaszoltak. Micsoda puha, bársonyos lett a hölgy hangja, soha sem tudom majd elfelejteni..;

Odakint elcsitult az eső. A frissen lemosott város tiszta ruhában büszkén és vidáman pompázott, mint egy finom virág. A pozsonyiak örömmel csodálták varosuk friss szépségét. Ott álltam az üzlet ajtajában, kezemben a

i.s csomaggal, benne a drága-drága szilon inggel. S akkor tört rám, mint Balatonra a rianás, hasított belém a felismerés, hogy ez az utolsó napom ebl>en a szép országban, s belőle semmit... semmit sem láttam...

KRUPA ANDRÁS

Kópiás Sándor:

Vetés

Mélyen szántott földekbe hullatjuk a sokasodni vágyó magvakat; a láthatatlan, de sejthető csírákból milliárdnyi új élet fakad.

A jövendő csak így bontakozhat ki így alakulhat szebbé a holnap; szinte már látom arany fényeit az idő méhében rejlő kalászoknak. Egy-egy csillaga ragyog az égen minden elvetett, kicsi búz^szemnek; az emberek, akik nagyot alkottak ma, hazafelé büszkén, dalolva mennek.

WWWWVVWWWWWWWWW AWWVWWW WV\A.VV"AVVVVAAAWAVWWVV

Cs. Paíaj Mihály. Drezdai látkép