Békés Megyei Népújság, 1960. augusztus (5. évfolyam, 181-205. szám)
1960-08-07 / 186. szám
lányra is átragad. Hirtelen, mint a könnyű szöcske, egykét ugrással íélfut a töltésen, s mire a fiú eszmélne, már kacagva szalad a kőhíd felé. r Valahol » rádió szbl: „Húsz éves vagy, istenem be’ szép”. Egy deresedő férfi meglassul a füzes Körös-parton, elnéz a hang irányába. Ismétli maga elé: „Húsz éves vagy ...” Aztán tovább indul, szakít egy fűzgaly- lyat. Lassan pergeti a leveleket, egy sem éri el a vizet, mert mélyen van, nyári mélyen. — Húsz éves... a mosolyban, amely a suttogást követi, szomorkás derű s emlék vegyül. Régen szakadt el innen. Most, hogy újra járja a Körös-partot, az emlékek innen- onnan integetnek és egy pillanatra elő-elővillantanak egy-egy képet olyan élesen, hogy szinte szédül. Ott, az iskola mögött, ahol a fűzek mellett egy sor nyárfa is van, ott, ott volt egy pad, most arra tart szaporán. S a pádon: káprázat, vagy valóság?, valaki ül. Egy nyári selyemruhát libbent a szél. A lány finom ívben könyv fölé hajlik. Bronzos haja előrelibben, s arcának vonásait árnyékkal fedik. Meg kell állni. A férfi szíve nagyot dobban. _ Zsuzsa. — A keze is megemelkedik, aztán feledve azt a húsz évet, ami elszállt, meggyorsítja lépteit, muzsikál a név. Csupa zsongás: Zsuzsa, Zsuzsa, Zsuzsa. Már csak tíz lépésre van, de valahonnén, a nyárfák alól égy fiú tör az útra nagy robajjal, s mint gátfutó, úgy libben át a pad karján és lehuppan a lány mellé. — Te gonosz, de megijesztettél! — tör ki a lányból, s hátracsapódik a mozdulattól a haja, nevet, csak úgy csilingel. A fiú zihál és figyelemre sem méltatja az előttük elsétáló, deresedő férfit. Tóth Árpád verse ez az életben? vagy kísértés? — kászálódik össze a férfi gondolata, s nem mer visszanézni, csak a tahidon áll meg egy percre, hogy a régi padra odatekintsen. Es aztán hiába minden parancsa a józan észnek, a másik parton leül egy padra, s nem tudja levenni szemét a két gyerek- rőL Valahogy az emlékek és a valóság furcsán összekavaro- dik benne. Igen ... ott ültek ők is, amikor el kellett mennie, s olyan szomorú volt Zsuzsa arca. Ott ültek legelőször, amikor rátaláltak, vagy jobbanmondva ő, aki idegenként csöppent a községbe, rátalált a fűzekre. Ott csókolta meg először Zsuzsát, s annak a régi csóknak az íze most szájába szökken, ahogy rajtakapja magát, el akarja űzni az emléket. De azok ott, odaát éppen most csókolják meg egymást. Megint a régi lány nevét suttogja. Olyan volt, mint Az Országos Rendező Iroda augusztus 13-án Békéscsabán, 14-én Gyulán mutatja be ez évi nyári produkcióját, „Tegnap asszony, ma menyasszony” címmel. Első ízben fordul elő a pódium-köny- nyűműfaj történetében, hogy egy nyári szabadtéri műsor megírására a magyar irodalom élvonalbeli képviselői társulnak. A két részes zenés játéknak Ignác Rózsa, Simon István Kossuth-díjas költő, Szabó Pál és Tamási Áron Kossuth-díjas írók a szerzői. A műsor középpontjába a megyénkben is ez. A haja, mintha az övé lenne. A lánya tán? Nem, nem lehet! Hisz Zsuzsát is elsodorta innen az élet, amikor néhány év múlva hírt hallott róla Szegeden, valami hadiüzemben dolgozott. Megpróbálja összerakni a kúsza emlékeket. El kellett innen menni, mert csak segédtanító volt, s akit helyettesített, az felgyógyult. El kellett innen menni, meg hiába is maradt volna. Nem volt soha olyan szerencsés, hogy száz hely közül egyet is rábíztak volna végleg. De hát ez volt a vándortanító sorsa. Utána tényleg vándortanító lett. Három hónapot ezen a tanyán, hármat azon. Aztán jött a háború. Front, a fogság, s amikor hazakerült, hiába kutatta Zsuzsikát, Szegeden nyoma veszett. Ide vissza nem került, mert akkor már szüleit is elsodorta a szél. — Valahol a vasútnál volt az apja. — Nézd csak, milyen szép csónakot csináltam neked, lásd, ez a kapitány! — a hang ismét visszazökkenti. A két fiatal most a parton van. Egészen a víz szélén. A fiú lejjebb, a lány tűsarkú cipőjét a kezében tartva, élvezi a hűs, vizes föld símogatását. S a hajó úszik, A fiú, mint gyerek guggol. A lány milyen sudár? És mosolyog. A mosoly olyan, mintha mögötte alig egy-két éve gyermekszív dobbant volna. Nézi a kis hajót, a víz ostrom alá fogja a papírt, s egyszer csak kicsivel odébb — mert lassú most a Körös —, elázva szétterül, a víz színén egy percre, majd el is süllyed a kis hajó. — Szegény kapitány — tör ki a lányból. A fiú huncutúl nevet. — Ne sajnáld! Kiúszik. A kapitányok mind kiúsznak. — Dehogy — mondja a lány még mindig szomorúan. — Hogyne úszna, fából volt — s újra nevet a fiú. Ez most már a nagy népszerűségnek örvendő Gergely bácsi és Mari néni figurája áll. A műsor derűs és ugyanakkor lírai alapgondolata: amikor az első világháború végén Gergely és Mari egybekeltek, nem tarthatták meg a lakodalmukat, mert az ifjú vőlegényt kivitték a frontra. Több mint 40 éven hiányzott a parasztpár életéből a falusi embereknek ez a legszebb egész életre szóló élménye, és most a házassági évforulójukon a tsz tagjai megrendezik számukra a kései lakodalmat. meg! — Hogyisne! — Megfoglak! — Csak szeretnél. A fiú a töltésen fölfelé elébe vág, s megfogja. — Tán úgy akarta a lány is? Legalább is a deresedő hajú tanító így látja. — Lányok, lányok. Az idő múlhat, s ti mind egyformák maradtok. Zsuzsika is megszalajtotta néha. Igaz, nem itt, hanem a másik Körösparton, ott, ahol a kikötő van. — Sokat jártak arra, mert akkortájt hajók is jártak a Körösön, s jó volt nézni, amíg tovatűnnek, s álmodni, hogy egyszer majd ők ketten felülnek, s messzi mennek egy olyan tájra, ahol majd nem fáj a holnap, ahol majd 1 ők ketten úgy élhetnek, mint ahogy sokszor álmodták. Az ál- I mókát elfújta a szél. — Vajon ez j a két gyermek álmodik-e ilyet? Nézik-e a tovatűnő hajót? Az elzakatoló vonatot olyan nagy vágy- | gyal, mint ők nézték? — Amikor j ez jut eszébe, mosolyog. Ki ne j tudná, mint a pedagógus, igazán, hogy az ifjak ma is álmodnak, ha nem is úgy, mint régen, hanem sokkal, de sokkal merészebben, szabadabban. Mert ha ez a gyerek egyszer azt álmodja, hogy ő bizony tábornok lesz, — ezen elmosolyodik újra —, ha kellenek még tábornokok —, akkor, ha esze, tehetsége van hozzá, mért ne lehetne tábornok? Vagy miniszter? Mert régen a kis bojtár azt álmodta, hogy királyfi lesz, s a népmese szerint az is lett. A mostani kis- bojtárok nemcsak az álomban, hanem a valóságban is azok lehetnék, éppen azok, amihez kedvük s tehetségük van. — Milyen furcsa! Milyen önfeledten csókolják egymást. Ez a csók tán édesebb is? — Zsuzsika . . . Zsuzsika! — S az emlékek kergetőznek. ő pedig visszaindul a faihídon, hogy még egyszer elmenjen a régi pad előtt. De a pádon már a két gyerek újra ott ül. A lány szepeg valamiért, a fiú vigasztalja, simogatja bronzcsillogá- sú fürtjeit. — Na, Kati. Kati, ne sírj... Jövőre majd te is jössz. Hallja a hangokat, aztán meglassul, akarata ellenére visszafordul. Tudja, hogy ez már több a soknál. De nem törődik vele. Lassan megy, sőt majdnem megáll a padnál. — Igen, igen, de addig? — S már zokog a lány. — Mi lesz addig? Benne is megfogan a kérdés, bár csak sejti, miről lehet szó. — Mindennap írok — mondja a fiú. ö egy kicsit tovább lép, majd megáll, mintha az egyik fűzzel volna dolga. A lány szepeg. — A levél, az csak levél. — De vasárnap haza is jövök, hisz’ Szeged nincs messze. — A lány könnyek között mosolyog. — De ugye, ott is te leszel az első? — A fiú bizonytalankodik. — Nem tudom. — A férfi odapillant. Tekintetében ott izzik: mondd, hogy te leszel, s tanulni nem nehéz, ha van miért. De a fiú csak gorombán néz vissza. Tekintetében az van: vén szatír, mit lesel. — A férfi megérzi. Szomorú, s tovább megy. A kishídon még megáll, visszanéz. Maga elé pillant, majd tovább lép. — Húsz éves vagy, istenem be’ szép ... suttogja. Most már nem néz vissza, elindul a másik oldalon a vashíd felé. H. Szabó József „Tegnap asszony, ma menyasszony66 Uj Rezső. Én a világgal élek Lehetek-e magamnál masabb, tehetek-e mást, mint az élet velem? En a világgal élek: parányával, végtelenjével, |. ezzel a szép egyetien méllyel. Minden gondja gondom és minden gondom, kedvem benne virágzik — esőben ázik, napfényben fürdik testem hajnaltól gyönyörűig! Csillagokkal ékített menny bolt törülközöm, majd vígas-vígan elalszom zúgó atom zugában, s álmodom lágyan ívelő tervek muzsikájával. Erem és ágam ott erez, ágaz diadalmasan földben és napban, gyermeki kedvben, szent szerelemben. s az ismeretlent nyergeit tudásban; ismerjem, lássam, hogyan tovább hát emberré gyúrni végre e mindent! Állati félszek szolgái félre! Hisz embert mindig mersze segített, s ölelő nagy vágya repít most csillagfelhőí hasító útján! — Vércsekarmok kapnak utána megkésett furcsán ... Kürti. Katalin; Békés Szeretném ezt a várost átölelni, Es beszívni ezt az illatot. Ha csöndtől terhes utcáin ballagok. Érzem, hogy mindig. Nyáron, havas télben: Itthon vagyok! Olyan puhán, susogón ölel át. A fúzfagally, a Körös-menti táj, Hogy elárultak, hogy nem ért meg senki, Itt sohse fáj ... Oly mámoritó, oly megértő dallal Suhan felém a széljárta föld szava, Sziromlevélként hull-hull a szivemre És betakar, mint egy édes mostoha S a tél puha hava... Polner Zoltán: Ballada Csak félkarral ölelte éjszakánként akit szeretett és mindig nagyon féltett és fullasztó csókokba párolódtak idétlen keserű emlékek Egyszer azonban vágyuk horizontján sugárhajtású vad repülőket látott s azóta úgy indul el minden reggel hogy felzörgesse a világot Kovács György: Ég mégis Szenvedélyes viták ban égünk nap nap után a holnapunkért, befalazzuk az életünket a jövőbe: váljék az ember koldus korok rabjából végre földünkön boldog birtokossá. — És mégis, mégis, mégis: fényreklám alatt képzelődünk ódon szüreti alkonyokról, síró vonatfütty hívogat, kísérnek kihűlt ölelések, s permeteg-mézes alkonyat felhőzik bávult szíveinkre — megannyi hazárd borkelepce csábít csapszékek vadonába, lágyítja elszánt életünket-----E kettősségben tán elégünk hites túszai a jövőnek, és mégis, mégis, mégis: híven táruló világunkban mégis legszebb embernek lenni.
