Békés Megyei Népújság, 1960. augusztus (5. évfolyam, 181-205. szám)
1960-08-07 / 186. szám
KOROST AJ A NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLETE Az első siker í. nm*mm , ■ ; ■ m A május akkor már utolsó napjait élte, a nyár lehelete láthatóan kiterjesztette uralmát a szülni készülő természet felett. A beteljesedő vágyak ígérete lengett a kalászba szökkent búza végtelennek tetsző tengerében. A vidéki kisváros színtársulata befejezte előadásait, s a színészek a jól végzett művészi munka szívet melegítő tudatában készültek pihenni, hogy majd ősszel újúlt erővel és élményekkel lássanak hozzá hivatásukhoz. A színészklubban igen emelkedett volt a hangulat, jó volt az évad. Egyetlen dolog, ami kissé kordába szorítóan hatott a kedélyekre az volt, hogy ezen az estén búcsúztatták a színház két idős tagját — Sulyok Feri bácsit és Pernyie Gittit. Hiába! Eljár az idő... A búcsúztatás ünnepélyes percei alatt akarva-akaratlan előtolakodott a hívatlan könny a házaspár szemében, de aztán felszáradt az őket körülölelő ifjúság leheletétől. Hajnalban tértek haza, de még nem feküdtek le. Tisztázni kellett előbb valamit. Magukban... — Hát így... — így ... így ... Bizony csak így... Inkább csak magukban beszéltek — maguknak. Hallgattak nagyokat, hümmögtek hozzá egy keveset, hogy aztán tovább hallgassanak. Talán egy óra is eltelt így, a redőny résein már beszűrődött a hajnali fény. Egyszerre váratlanul megszólalt Feri bácsi: — Igen! Igen... Sikerről álmodtunk ... — De Gitti nem válaszolt, s mert nem kapott választ, végigdőlt a rekamién, mélyet szívott cigarettájából, s hosszan elmerengett valamin. Ajka körül meleg mosoly rajzolódott ki, láthatóan kereste a lehetőséget, hogy beszéljen. Ezt meg kell osztani társával, ezt a mosolyt... — Mondd Gitti! Emlékszel te legelső szereplésünkre? A legelső közösre?! — Gitti úgy nézett rá, mintha azt mondta volna: Lehet arra nem emlékezni? De tévedett, nem emlékezett. — Igen! Az „Ármány és szere- lem”-ben játszottunk először együtt... — Igen ... igen ... valóbán. De ez nem a legelső! — Hanem? — Gondolkozzál csak • • • kedves! Volt már nekünk előbb is komoly közös sikerünk! — Nem... rosszul emlékszel! Igazán nem szép tőled! — mondta szemrehányóan a művészfeleség. — Na jó! Hát mondok neked akkor egy történetet... Igaz történet... — Hol volt... hol nem volt... — ugratta kedvesen férjét az asz- szony, de az közbevágott: — Igen ... igen ... Volt egyszer egy kocsislegény, s volt annak egy semmirekellő fia. Az a fiú nem akart semmi okos dolgot csinálni, kapott is szegény eleget miatta az apjától-anyjától, hol szóval, hol tettel, de nem fogott rajta sem az ütleg, sem a szép szó ... A mérleg Kirándulás alkalmával az egyik vidéki városban villamosra vártunk. A csoport a napi fáradozás után már kissé bágyadt volt. Kedvetlenül vette hát tudomásul, hogy a legközelebbi villamos csak tizenöt perc múlva indul. Hogy addig mi lesz, azt semki sem tudta, hiszen a várakozás a legunalmasabb dolog a világon — egyénileg is, csoportosan is. Mint azonban általában lenni szokott, most is akadt, aki a helyzetet megmentette. A csoport egyik tagja a villamosmegállóhely közelében elhelyezett mérleget nézegette. Felfedezett ezen egy különös feliratot. amely az ember magasságát és-súlyának helyes arányát kifejező táblázat fölött olvasható: „A NORMÁLIS EMBER SŰLYA” ... Ráállt a mérlegre. Amint azonban a mérleg mutatója megállapodott, szomorúan vette tudomásul, hogy két kiló hiányzik ahhoz, hogy normális legyen. Elkeseredett. Eddig még soha nem volt ilyen érzése. Hamarosan rájött azonban, hogy nem vele van a baj, hanem a mondat szórendjével .. Hirtelen az az ötlete támadt, hogy megtréfál ezzel néhány csoportbélit. Az egyiket a mérleghez hívta. — Állj csak rá! Az ráállt. Az előző pedig diadalmasan nyilatkoztatta ki a közben odasaivárgó csoport előtt: — Komám, nem vagy normális! És megmagyarázza, hogy miért. Mindannyian jót nevettek, majd közös elhatározással sorban valamennyien ráálltak a mérlegre. Hanem szomorú következtetést kellett levonniuk: a mintegy húsz főnyi csoportban egyetlen normális ember sem akadt. Kinek egy-két kilogramm hiányzott ahhoz, hogy normális legyen, kinek több is volt, mint kellett volna. Közben természetesen megjött a jókedv, gyorsan, hangulatosan telt el az idő az indulásig. Ezt megköszönjük a mérleg készítőinek. Elmenőben azonban mégis azt kívántuk, hogy bár a felirat megfogalmazóját is ráállíthattuk volna a mérlegre. Hátha róla is elmondott volna valamit... BECK ZOLTÁN Kópiás Sándor: Az álom peremén Szűk nyíláson át távozik a Nap, hajlékony szelek fonódnak az estre; a hullámzó alkonyat vizein a fény-vitorlák le vannak eresztve. Árnyak mentén surran be az éj, léptei fekete nyomokat hagynak; az álom peremén felsejlik szememben könnycseppje egy magányos csillagnak. — Megengeded Apó, hogy én folytassam? — szakította meg huncut kuncogással Gitti, s most már ketten mondták tovább az igaz történetet... — Volt ám a szomszéd házban egy hasonló korú süldőleányka, amolyan Térdszéli Katica, aki ugyancsak hasonló nagy bajban leiedzett, abban ugyanis, hogy komédiások lelke szorult belé... — Ügy ... úgy Anyóka! Helyben vagyunk már... — Történt pedig egyszer, hogy ez a két rosszcsont, úgy 1905-ben elhatározta, hogy kamatoztatja is a múzsák rájuk csókolt csókját, s krajcárokat csinál belőle, ha koronákra még nem is futja a tehetségből és a hírnévből... — De Gitti! Ez nem járja! En találtam ki a mesét, enyém az előadás joga is. — Jól van Ferenc! Bn hallgatok ... De nem hallgatott, mert az emlék már elevenen égett benne is, s versenyezve a szóért élték át első sikerüket újra. — Tejért mentünk mindketten, igaz? — Akkor beszéltük meg az alakítást ... — Meg a dráma szövegét is ... Mi is volt a címe? — A kegyetlen szultán és a Csalogány! — emlékszel? Mi voltunk a főszereplők, a többiek, az utcabeliek nem kaptak csak statiszta-szerepet ... — Azt is kevesen, mert kellett a közönség... — Igen, hiszen így gyűltek a krajcárok. Mennyit is kerestünk akkor? — Azt te jobban tudod, Gittám! A pénzt már akkor is te kezelted ... — szólt tettetett szemrehányással. — Légy szíves, ne személyeskedj! Akkor is ilyen durva voltál... — Ezt nem mondhatod! Elraboltalak, de szerelemből... — Csak az volt a baj, hogy nem volt, aki az anyát játszotta volna meg ... — Azaz, hogy a végén mégis lett... Dőltek a kacagástól, mert az egész játéknak az volt a csattanója, ami akkor elcsattant. Úgy történt, hogy az előadást titokban tartották a szülők előtt, a tragédia mégis megtörtént. Gitti anyja éppen akkor toppant a vasút melletti kubikgödörben rögtönzött, galagonyabokrokkal körülövezett színpadra, mikor a kegyetlen szultán az elrabolt Csalogány felett mondta ki a megsemmisítő szentenciát, mert az nem akart felesége lenni: „Halál reád! Nem énekelsz többé szép Csalogány!” Az alabárdosok azonban, akik azért voltak a színpadon, hogy végrehajtsák Csalogányon az Ítéletet, szétfutottak, mert ebben a pillanatban olyan nyakleves csattant a szultán tarkóján, hogy olyat azelőtt sem kapott soha, de a szultán feltalálta magát, és mielőtt meglépett volna, még így kiáltott fel: „Allah így akarta!” — így volt... ez volt első sikerünk ... — Sokáig beszéltek róla... a gyerekek... * A koranyári hajnal fény nyalábokat lövellt a szobába, s az élet szeretetében megszelídült szultán és Thália rabja — a Csalogány! — úgy érezték, hogy újra fiatalok. És azok is voltak, mert nem öregszik meg addig az ember, míg szívében csengő hangon meg- megszólai még p m—iogány ... i Filadelji Mihály . ' '' > “ < 4 i ',.X ■ cT' -í. , ' , , #Ä>/y , •A. -r ú .-.tó*-: Ezüst György: Vázlat Simái Mihály: DAL Lágy égalj leheli a holdat ezüstben szűkölködő fákra vígságba csordul át a bokrok bőséges esti búsongása. Lábodra csókot súg a gyepszél, míg lépegetsz szented lesütve, hogy aztán rászökellj az útra, mint domború termésezüstre. H. Becz Imre: Tücsök a pokrócon ... Biztos fűvel hoztuk a rétről, most ott sétál fűszálak között, s megáll szürke pokrócunkon a tücsök, a fekete tücsök. Elfogulva hallgat középen, mintha félne a katonáktól, s lépteit már lélegzetfojtva lesi és figyeli a sátor. Két nap óta dolgoztunk — ha nem ment valami, már-már a szinte vad szavakat vertünk egymás fejéhez ... s most itt lessük ez t a bogarat, szeretnénk tenyerünkbe venni, simogatni fekete fejét, és megkérni, pengesse még nekünk azt a pici, édes hangszerét, .játssza azt az ősi dallamot, ami olyan szép és primitív, mi több e?:er éve igy szólhat már. s felel rá még ma is a szív! Költő volnék: katona-költő! A vágyam: elvtársaim között csak annyi lenni. m;"t a szürke pokrócon egy fekete tücsök. ifj. Vajnai László: Csere Itt az életem! eléd teszem s vissza se nézek. Csoda vagyok, senki vagyok, a tiéd egészen. Megyek s mint a legyek, lepnek pontocska-árnyai.. Szeretlek! s a te vágyaid ezek a vágyak. A hitem a te hi ted és átkod az én átkom. Harcod az én harcom és csókom a te lángod. Valami nagy groteszk Semmi lett szívverésünl Mi magunkban mindent, végleg összecseréltünk.
