Békés Megyei Népújság, 1960. július (5. évfolyam, 154-180. szám)
1960-07-03 / 156. szám
KÖRÖSTÁJ A NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLETE Hogyan születik egy vers? (Bizalmas baráti beszélgetés egy fiatal költővel) Költő: — Na, most már mondd Szín: szoba egy egyetemi diákotthonban. Berendezés és rend a fantáziára bízva. Négyen vagyunk otthon. Heverészünk, olvasunk. Ajtó nyílik). Költő: (belép. Barátunk, máskor is meg szokott látogatni bennünket. Hóna alatt egy csomó papír, kezében írógép.) — Szevasztok! Mi: (egyszerre) — Szevasz! Na, már megint?! Csakhogy! Már meg is feledkeztünk hazánk nagy fiáról! Költő: — Jó, jó, inkább hallgassátok meg egyik új versemet! (Nagy lendülettel szavalni kezd, közben hárman a fal felé fordulnak). Őszbe csavarodott A természet feje, Esik már a hó is, Mert itt az ideje. De a költő most se Leli ám meg helyet. Gyakran versírásra Adja okos fejét. Hej, mert kell ám a vers. Nagyon kell mostanság, Hogy jól tudjon vetni A szegény parasztság. Meg hogy a munkás is Jobb kedvvel dolgozzon, És az államunknak Mind több hasznot hozzon. Bizony, ezért kell A vers ilyenkor télen. Meg hogy a költő se Üljön annyit tétlen. — Na, mit szóltok hozzá?! (Hárman már alszanak.) Én: — Te el szoktad olvasni a saját verseidet? Költő: — Persze! Talán ez nem jó? Igaz! Mit értesz te az irodalomhoz!? Én: (bátortalanul közbeszólok) — Na, valamicskét csak értek, irodalomszakos vagyok. Költő: — Tudjátok is ti, mi az irodalom! Te meg pláne! Még csak meg se tapsoltad a versemet! Én: — Nézd öregem, első hallásra nem volt olyan, hogy elragadjon. Költő: — Ügy csinálsz, mintha még sohasem tapsoltál volna meg egy Ady-verset, vagy egy Shakes- peare-szonetettet első hallásra! Én: — Az más. Költő: — Más a fenét! Azaz igazad van, más. Nem ér annyit, mint a mai versek. Mert mi az életből vesszük a témát, Persze ti ezt nem értitek. Legalább is most még nem. De majd a fiaitok! ... Én: — Remélem, nem fognak ilyen verseket olvasni.., Költő: — Na, most már ne veszekedjünk, hanem komolyan mondd meg, mi a véleményed erről a versről. Én: — Jó, de előbb hadd kérdezzek valamit. Költő: — Na. Én: — Hogyan szoktál te verset írni? Költő: — Hogyhogy hogyan? Leülök és írok. Én: — Jó, jó, de hogyan? Gyorsan megírod, vagy sokat gondolkodsz rajta? Mert ezen a versen én sok gondolkodás nyomát veszem észre. Költő: — Ja, hogy a módszeremről akarsz tudni egyet-mást! Hát, igazad van, ezen a versen sokat gondolkoztam. Jól vetted észre: rajta a nyomait. Egyébként pem szoktam minden versemen sokat gondolkozni, csak a jobbakon. Mert azért elismerem, hogy nem minden versem sikerült. Vannak jó és jobb verseim. A jókat csak úgy kapásból írom. de a jobbakat gyakran egy hónapig is. Mindig írok hozzá egy-egy sort vagy betűt. Közben persze rengeteg más verset is írok, tehát, nemcsak egy alkotásom születik egyszerre. Hallgasd meg például ezt, ezt gyorsan írtam: Az ablakban a szalonnát Eszi a kis cinke. Lehet ellenőrizni is, Hogy ez a vers link-e. Ugye hogy jó? Ha még írnék hozzá egy pár versszakot, és csiszolnám egy kicsit, egészen jó vers lenne. Mert én csiszolni is szoktam ám a verseimet! Én: — Ez azt jelenti, hogy nem a végső formában írod meg verseidet először? Költő: — Persze. Először csak leírom nagyjából, és mikor gépelem, akkor csiszolom, hogy a kész irodalmi mű már teljesen hibátlan legyen. Én: — Hogyan? A kész irodalmi mű? Költő: — Az hát. Hát ha valamit legépelnek, az kész irodalmi mű. Pláne, ha indigóval gépelik! Te ezt nem tudod? Azért sietek én is minden versemet legépelni. Én: — Ja úgy, az más.., meg a véleményedet a versről! Én: — Te öregem, én úgy láttam, hogy ez még kézírásos. Gépeld le, csiszold, és akkor megmondom a véleményemet. Különben is már álmos vagyok. Költő: — Jó. Itt legépelhetem, ugye? Nem tart soká. Én: — Gépeld. (Lefekszem. Ö gépel egy sort. Utána fél óráig csiszol. Megint gépel egy sort, megint csiszol. Éppen mikor elaludnék, gépel. Újra csiszol. Gépel. Éjfél után fél kettő, mire legépeli a verset. Felkölt. Elbúcsúzik: — Szevasz! Már biztos vár a Dini meg a Lajos. — Szevasz!... A Dini meg a Lajos is költők. Együtt laknak hárman. Elalszom. Azt álmodom, hogy a három költő szobájában vagyok. Mind a három csiszol. Az egész szoba tele van lecsiszolt versalkatrészekkei. Az asztalon, az asztal alatt, az ágy alatt, minden látható helyen hevernek a félredobott rímek, rossz szótagszámuk miatt kidobott verssorok, szavak melyek helyett megfelelőbbet találtak a költők; és mindez ugrálni, forogni kezd, üti a három költőt, míg csak meg nem fogadják, hogy nem írnak több verset. BECK ZOLTÁN Siklós János: Megtalált út (Elbeszélések) delmének bátorsága, harcos kiálA Tiszataj, Irodalmi Kiskönyvtár 1960. évi sorozatának első köteteként jelent meg Siklós János „Megtalált út” című elbeszélésgyűjteménye. A szerzővel új munkás-író jelentkezik irodalmunkban; olyan ember, aki végigpróbálta a múlt minden szenvedését, s akinek a népi demokrácia adott emberi rangot, biztonságot és megbecsülést. A mi rendünk nevelte íróvá is és láttatta meg vele korunk nagy kérdéseit. Siklós kommunista író. A szocialista ember szemével szemléli a világot, a múltat is, a jelent is. Ezért van ereje leleplezni az úri Magyarország aljasságait, ezért látja meg mai életünk bontakozó szépségeit, s innen ered a jelen hibái, fogyatékosságai elleni küzA kezdő író megállt a diófa előtt, komoly arccal felnyúlt egy dióért, lehántotta róla zöld burkát, kettéfeszítette csonthéját, finom, ehető belét kidobta, és figyelmes pillantással belenézett az üres mélyedésbe. „Ilyen szűk keretbe kell szorítanom mondanivalómat” — és miközben a követendő példát óvatosan zsebretefte, szomorkásán gondolt fellengzős stílusára. S Ismertem egy „írót”, aki a szabadban szeretett dolgozni és mindig nagy csomó könyvvel indult alkotó útjára. Leült egy padra és támasztékul mindig más-más könyvet tett puha papírlapja alá. Egyszer, amikor megleptem, éppen Shakespeare „felett” dolgozott, (a többi könyvek: Goethe, Schiller, Dante). Ez az ember hitt a gondolat- társulásban. Nagy emberek könyveivel vette magát körül, amikor írt, abban reménykedve, hogy lása is. Elbeszélései a múlt és a jelen tükrét tárják az olvasó elé. Ábrázolásmódja egyszerű, nem egy helyen magas hőfokú érzelemtől fűtött és nemes lírával ötvözött. Minden sora bizonyítja: szereti és nagyra becsüli az embert, de nem elnéző hibáival, fogyatékosságaival szemben sem. Megragadó erejű portrét fest írásaiban a mtun- kás-éde®an.yáról, a feleségről, a népet szolgáló pártmunkásról, és éles hangú szatíráiban leplezi le a törtetőket, az ingyenélőket, a karrieristákat. Kötete komoly értéke szocialista irodalmunknak és igényt tarthat az olvasóközönség széles rétegeinek érdeklődésére; azoknak gazdag gondolatai keverednek az ő szegény gondolataival: amit leír, egész tűrhető lesz. Több írását olvastam azóta. A gondolat-társulásba vetett hite tévhitnek bizonyult. « K. A., aki az írásról, az életről szokott nekem előadást tartani, mindig korhol, szid és mindent helytelenít nálam; így nem tudja, mennyire emel és megtisztel engem, amikor hozzám beszél. Csak nagy hallgatóságnak — ezer embernek — mondanak ilyen nagy beszédet és mert mindig egy szál magam ülök vele szemben, elbizakodottan feltételezhetem, hogy azt véli: egymagámban felérek ezeremberes hallgatósággal. Nem lenne hihető különben, hogy egy ilyen bölcs ember, egy ilyen nagy szónok csak a száját Is kinyissa, amikor csupán egyetlen egy hallgatója van. mm Ezüst György; Tanulmányfej Ladányi Mihály: Szerelmes ének A szép nők vártak, hogy karjukba bújva . egy pillanatra elfeledjelek — Mennyit szenvedtem érted újra s újra, míg vallottam, nincs nálad kedvesebb. S meghaltam volna én s tán meghalok, de porba bukva is és véresen nem bokákért, ölekért jajgatok, mert te öledbe fogadsz kedvesen..» Ő, gyönyörűm, te jól tudod, miért tűrtem rágalmat, szitkot könnyedén, s a porba köptem csak, ha bánat ért, míg nőttem melled keserű tején —> S te jól tudod, hogy mit súgtál, mikor a homlokom már öklömre zuhant, ó füstszagú és földszagú anya, leghűbb aszony föld felett, föld alatt, Simái Mihály: 7.e£edé<f Bánat ködösíti az estet, s hiába idéz meg a vágy, köd körvonalazza a tested száz múltbavesző vonalát. Szitál a köd, száll az időben, sűrűdik, akár a napok. Kék íátyola elfödi tőlem sok lágy, pici mozdulatod, Arcod is tűnőbb, haloványabb, távolibb már, mint valaha, ködön át sejlik csak a vállad s melled dobogó havasa. Száll, hull, hül a távoli emlék: Kecses ujjad, könnyű kezed, a símogatás, a melegség mind furcsa homályba veszett. Zengő kacagásából a kedved muzsikája se búg ma felém, s harmat szavaid leperegnek az idő hulló levelén. Szerelmes szemeidben a lángot, lobogást is már feledem, csak a szádat, a cső kosán áldott szép szádat nem, nem, sohasem! Lukács Miklós: Aratók VUlózik búzavirág kéken, fönt a hessentelen messzeség, szomjas bokrok zilált tövében fortyog aranybográcsán a lég. Forró mezők tikkasztó hevén aratók dőlnek meg hallgatag, kaszájuk élén villog a fény, holnapod szebb legyen, gazdagabb: Égő válluk messzire lényük s míg állva pihennek keveset, izzadtság ágyékig meztelen gyöngytestükön úgy remeg végig, mint szívhez simuló kedvesek ölelésén nyíló szerelem... Győri Endre
