Békés Megyei Népújság, 1960. július (5. évfolyam, 154-180. szám)
1960-07-24 / 174. szám
KORÖSTAJ A NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLETE kábelein, a hallgatólagosan elmarasztalt irodalmi színpad ügyében Békéscsabán jószerével még mindig nincs irodalmi színpad. Legalábbis olyan nincs, amely a művészi igényű szórakoztatáson túl tudatosan is nyújtana alapvető ismereteket az irodalomról; állásfoglalásra késztetné közönségét az élet egyes jelenségei mellett vagy ellen. (Azért kell hangsúlyozni a tudatosságot, mert a jó művészi alkotások mindenképpen tanítanak, állásfoglalásra késztetnek — még akkor is, ha az nem kifejezett célja a bemutatóknak.) Volt ugyan néhány vállalkozás, ezek azonban kérész-éltűek- nek bizonyultak. Mindük között leginkább sajnáljuk a TIT Irodalmi Színpadát, mert abban nagy lehetőségek szunnyadtak. Egyedülj a megyei könyvtár „irodalmi hét- I fői” dacolnak az idővel. Ám ezek • a rendezvények nem töltik be az irodalmi színpad feladatát (s nincs mit számonkérni rajtuk, mert a könyvtár sajátos céllal indította havonta egyszeri előadásait a törzs-olvasók ilyen irányú igényeinek kielégítésére). Kezdetben néhány előadásuk nem úgy sikerült, mint kellett volna, amiért természetesen bírálat érte szervezőit. Attól kezdve csaknem kirekesztőlegesen neves írókat, irodalomtörténészeket,publicisztá- kat hívtak meg felolvasásra, akik szakterületükről igen élvezetes, magas színvonalú előadásokat tartottak. Azonban senki sem várhatja joggal a reformkor érdemes kutatójától, hogy alapvető dolgokra tanítson meg bennünket. Pedig ez egyik kulcsa volna a sikernek. — Amidőn egy-egy áldozalogó-villogó gondolat-rakéták helyett több hasznos ismeretet kell nyújtaniuk. Es ezzel már majdnem eljutottunk a műsorszerkesztéshez. Ami nélkül nehéz elképzelni igazán sikerült irodalmi műsort. Ám ezzel találkozunk a legritkábban. A „repertoárt” ugyanis legtöbb esetben az szabja meg, hogy az előadóművészeknek melyek a legkedvesebb verseik, amelyekkel egyrészt már kipróbáltan biztos sikert arathatnak, másrészt pedig amelyek megtanulása nem igényel külön erőfeszítést főhivatású munkájuk rovására. Sokkal nagyobb mértékben kell tehát foglalkoztatni az „amatőr” előadókat: anélkül természetesen, hogy lemondanának a „hivatásosak” kiforrott művészetéről. Abból a meggondolásból kiindulva, hogy az irodalmi színpad igen fontos — ha nem a legfontosabb — feladata a népművelés, nagyon természetesen következik ez. Hiszen legtöbbet a tevékeny résztvevők nyernek az előadásokra való felkészüléssel. Ami pedig a műsorok tartalmi részét illeti: nagy gonddal és felelőséggel kell a ma emberének igényei szerint kialakítani azt. Akármilyen furcsának tűnik is: ez az igény nem merül ki az évszakok köré csoportosított se hideg, se meleg összeállításokkal, még kevésbé az érzelemdús bakfisok ízlése szerint válogatott „szerelmi gyöngyszemek” megszólaltatásával. A mai életbe tevékenyen beavatkozó, arra frissen reagáló együttesre van szükség, amely nem riad vissza „merész” kérdések felvetésétől sem. Ha ilyen alapokon nyugvó irodalmi színpad jön létre, bízvást állíthatjuk: nem lesz könnyű dolga, aki a közönség megszámlálására adja fejét. Türelmesen kell annak számolnia. Ha pedig mégse következnék be első alkalommal valami fényes közönségsiker (ami az előzmények után nem volna meglepő), nem szabad sajnálni a fáradságot felkeresni a jövendő közönséget művelődési otthonokban, üzemi kultúrtermekben, munkásszállásokon, internátusokban. Ez pedig semmiképpen nem meddő, háli- datlan feladat, sőt!... Sok sikertelen kísérlet után Békéscsabán minden jel szerint „nemlétre ítéltetett” az irodalmi színpad. A felsorolt bizonyítékok alapján azonban újrafel- vételért appellálunk a tanács művelődésügyi osztályához, a KISZ- hez, a TIT-hez, tanárokhoz és diákokhoz, kultúrfelelősökhöz — hiszen egy kicsit mindük illetékes ebben az ügyben. Szeretnénk, ha operett-nyitányoktól mentes; a kultúra ügyét jól szolgáló: pártos irodalmi színpad mellett döntetének. És akkor, Egressy Gábor jó száztíz esztendős ígérete szerint „a nép megismervén így a művészet létének okait és céljait; ítélete biztosalapon fog ez ügyben állani, s meg fogja különböztetni az irodalmi zsebmetszőket, kártyavetőket, kéjhölgyeket és rongyszedőket annak tisztes osztályaitól; s nem fogja többé tenyerét irodalmi cigányasszonyoknak odanyújtani, hogy belőle fehér garasokért Sybilla-képekkel olvassák a végzet titkait; egyszóval: akkor nézetei nem fognak egykönnyen távútokra csábíttathatni...” KOVÁCS GYÖRGY Koszta Rozália; Strandolok Ladányi Mihály: Óváros Egy-egy lányt még lefognak estelente, ki erre vágyódott a szerelemre, egy-egy házban még szépasszony lakik, akivel jól eljátszhatsz hajnalig. így őrzi már a múltat csak az utca, az öreg házak, félig földbe bújva, egy kis középkor, ahol dohoson fogatlan szél (javasasszony) oson. Reggel, midőn idetéved a nap s lelöttyenti a göthös házakat színekkel, festők vernek itt tanyát, hogy elszedjék a nyomor aranyát. Az ittlakó a nyirkos szalmazsákról felkecmereg, a ház elé kilábal s az újvárosi útnak nekivág, hogy keressen egy kis romantikát, Kópiás Sándor: CSAK EGY PERCET... Ekék fésülik a borzas földeket, s a táj színeit zápor fényesíti ki; a selymes csendet a jegenyesor fejünk felett, kéklön kifeszíti. Széttárt ujjakként ágaznak az utak, sugár-irányuk ötfelé vezet; az idő felszínét épp, hogy érintve, csak egy percet őriz az emlékezet. Derkovits- és Dési-k iállíiás Gyulán tos munkával, lázas készülődéssel megszervezett irodalmi est rendezői csalódottan számba veszik a három-négy széksornyi közönséget, hajlamosak nyilatkozni megyeszékhelyünk sajátos flórájáról, amely mintha nem kedvezne a kultúra virágának. Régibb próbálkozások kudarcának példáját idézik, talán még a csillagok baljós konstellációjára is hivatkoznak, a lényegről leginkább megfeledkezvén. Arról nevezetesen, hogy mit ígértek annak a közönségnek, amelynek részvételére számítottak. Érdemes volna ráérő valakinek összeállítani régi plakátokról akár csak egy esztendő- nyi távlatban visszafelé az irodalmi rendezvények egyes műsorszámainak listáját. Módfelett furcsa eredményre jutna: ugyanazok a művek ismétlődnek unos-unta- lan, amelyek ráadásul minden tankönyvben szerepelnek. Mucsai dolog volna most arra hivatkozni, hogy például az Elbocsátó, szép üzenet százhuszonharmadik olvasásra, hallásra is tartogat még nevezetes élményeket; akárcsak arra, hogy tulajdonképpen a közönség által már jól ismert verseket lehet csak szépen, sikerrel elmondani. Mindez úgysem von le semmit abból az igazságból, hogy az emberek szeretnek mindig és mindig újjal megismerkedni. Változatos műsort kell ezért összeállítani, nehogy a hallgatók a szellemi skorbuttól való félelmükben tartalmatlan, de gazdagabb választékú táplálék után nézzenek. Másrészt pedig a műsort megelőző előadásoknak, illetve az összekötő szövegeknek (ha egyáltalán volt ilyen; — pedig szinte nélkülözhetetlen) ötletsziporkák és csilszázad első felének két kiemelkedő proletárfestője: Derkovits Gyula és Dési Huber István grafikai kiállítása nyílt meg Gyulán július 14-én. Nyomasztó, válságos korban éltek és alkottak, s ennek a keserű magyar valóságnak adtak hangot döbbenetes, egy-egy élesen megrajzolt életképben vagy portréban. Derkovits témafelfogására a tömör nyerseség és igazság jellemző, kidolgozására a nagyvonalúság. A „Lapátoló" a görnyedő munkásfigura expresszíven kirajzolt, szögletes formájával merész, forradalmi alkotás. A „Téglahordó”-hoz készült vázlata még így, kidolgozatlanul is drámai, robusztus erejű — a hatalmas alakot szinte egész testében beborítja a felhalmozott téglacsomó, a munka, a lét súlya. A „Pihenő halász” c. rajza szépen ívelő hegyek alá, lágyam, simogató, szelíd csobogású tó közepére, egy csónakra helyezi a kimerült halászt, a természet bensőséges hangulattal, megértőén őrzi álmát, óvja a komor valóság durvaságától. A „Kávéházi figurák” jól megformált karaktere kiforrott, biztoskezű művészre vall, aki éles szemmel figyeli az élet rezdüléseit, arctípusokat, egy-egy odavetett ceruzavonással mély ráncokat szánt a homlokon, s kesernyés szarkalábakat a szem és száj körül. Az egyik legszebb és legszentebb emberi érzésnek, az anyaságnak mélyenszántó megörökítése az „Anya gyermekével” c. rajza. A zárt, teljes kompozíció még összébbfűzi a két alakot: a lelkendező, gyenge gyerektestet és az anya nagy, egészséget, melegséget árasztó figuráját. ^4 Horthy-korszak szegény munkásnegyedébe vezet el az egyszerűségével is sokatmondó „Gond”. A sivár, jelentéktelen háttérből drámaian, mégis hallatlan életszerűséggel tárul elénk a proletársors nyomasztó valósága, ez tükröződik mély, lefelé húzó erőként az asszony összeroskadó alakjában, kétségbeesett szemében, ötvöződve a holnapi kenyér, a lét kérdésével. A mögötte álló kisfiú is érzi ezt a súlyt, talán a végig nem játszott játék, a nélkülözéssel teli gyerekkor teszi ilyen koraéretté, komollyá. Dési Huber Istvám lázadó, konok egyéniség, tagadása mindannak, ami hitvány és a megalkuváshoz húz, hitvallása az újnak, a merésznek, a jövőért Ijtarcöló eszmeáramlatnak, amelyben hitt, és amelyért üldözték, „önarcképéről” összehúzott szeméből határozott tekintetet lövell felénk, szája kesernyésen, de cinikus játékossággal lezárt. Széles munkáskeze ökölbe szorítva nyugszik mellén, de olyan mozdulattal, amellyel bármely pillanatban ütni képes. „Overálos munkás”-a mai fegyelmezett dolgozóink elődje, aki mély gondosságot, felelősségtudatot érez munkájáért. Az „Óbudai téglagyár” tömör, zsúfolt falaival a gyár, a kapitalizmus szorító légkörét sugallja; ési István éppolyan közéi áll a falu szegény zsellér- ’ életéhez, mint a proletariátuséhoz. Ezt mutatja „Pásztorleány bicajokkal” és „Kubikos” c. rajza és vázlata a „Viharmadarak” festményéhez. Már ez a vázlat is jól érzékelteti azt a robbanásig feszülő légkört, ami a kész művön olyan döbbenetesen viliódzik. A kapáló alakok görnyedő mozdulatát éles, expresszív formával rajzolja meg, a férfi lehajló testében nagy várakozás és a kiegyenesedés akarata ütközik össze. A lefojtott drámaiságot, de ugyanakkor egy felvillanó, merész gondolatot megkapó egyszerűséggel ábiázölja: egy mindent elsöprő vihar gomolyog az izzó magyar nyár levegőjében. A két világháború közt gyakran megnyilvánuló humanumellenes tendencia és terror sok művészünknél megtoipanáshoz, torzuláshoz vezetett, de voltak, akik túllépve a polgári irányzatokon és a paraszti „heroizmus” ábrázolásán, a proletár- és a zsellérsors hű krónikásai lettek. Különösen markáns és robusztus erejű Derkovits és Dési művészete, amely magányosan és igen csekély támogatással nőtte ki magát. Igen nagy szerepük volt a proletárfestészet kialakításában, amely a két világháború közt mondanivalójának aktuális voltával, sajátos művészi nyelvével, társadalmi és kulturális téren újat hozott, és erős kézzel kijelölte, hazai viszonylatban előkészítette a szocialista realizmust. KÜRTI KATALIN Lukács Miklós: ÜT Üt, te ostorpattintó út, ökrös-szekérrel hajdan döcörgő, hozd elém a szőke tájat — zörgő kukoricaszárak közt a kis falut, gyermekkorom messzeringó bokrait, hozd elém a nyárfasort, a nyájat, alkony mikor szórja pipacsait mézillatát a rezzenő tájnak. A csordakút előtt majd megállók, nézem, ring benne a széparcú ég s hallgatom a borsókapáló lányok hazatérő pacsirta-énekét.
