Békés Megyei Népújság, 1960. július (5. évfolyam, 154-180. szám)

1960-07-24 / 174. szám

SzekuUty Péter:

Al EMBERSÉG

irosra sült hátán patakokban folyt és lötyögő glott gatyája korcára csörgött a maszatos izzadtságlé. Ráncos bőre alatt — amely egészen meggyűrődött a testén — megfeszültek az izmok.

Aratott az öreg. Vágta a rendet; de most valahogy furcsán húzta a kaszát, nem úgy, mint máskor. Nem azokkal a tempós, megszokott mozdulatokkal, amelyeket még apjától tanult, hanem döcögősen. A rend szélén egy gondolatnyi idővel mindig tovább tarItt valami nincs rendjén.

Megállt az öreg. Derekát kiegyenesítette, zörögtek azok az öreg csontok, mint a szárazdió. Aztán hátranézett, majd előre pislogott; bozontos szemöldöke alól méricskélte, mikor ér a rend végére.

Elővette a fenőkövet és néhányszor végighúzta a kasza csorbuló élén. Az unoka gyorsan felkapkodta a kalászokat és utolérte a nagyapót.

— Meleg van, öregapám — mondta és vizsgálódva leste az

aratott tovább. De a fájás nem

szűnt,

A forróság nőttön-nőtt; és a levegő szinte égette tüdejét. Eszébe jutott: legjobb lenne hazamenni, de ahogy lehajtott fejjel a tarlót nézte, arra gondolt, nem lehet. Pereg a szem és ha így marad az idő, három-négy nap múlva több lesz a megrepedezett földön, mint a kalászban.

A dűlőút felől duruzsoló zúgás hallatszott; kombájn húzta hatalmas testét a távoli szövetkezeti földek felé. Az öreg felemelte fejét és kínlódva nézte a lassan to- vamozgó gépet. Irigykedve, kicsit gyűlölködve. Azok, azok könnyen beszélnek, nem húzzák a kaszát ... Csak csinálják ...

— Az istenit az egész világnak! — csikorgatta a fogát, de jóformán maga sem tudta, mire mondja. Megtapogatta lüktető halántékát. A gép meg befordult az akácsorra s csak valami kis porfelhőt hagyott maga után.

— Mennek a tsz-be. ..

— Nem vagyok vak — dörmög- te az öreg.

. , «•

{

tóttá a kaszát, ezért ügy látszott, mintha tűnődne; suhintson-e, vagy pihenjen.

Körülötte remegett a levegő a forróságtól. Csak a vizet kívánta állandóan, pedig mar annyit ivott, hogy a sok lé lötyögött a hasában. A torka mégis száraz volt és nagyon fájt a feje.

Háta mögött köpcös kis legényke — az unoka — szedegette a marfkot. Nézte az öregapót és neki is feltűnt akadozó, szabálytalan mozgása. Az ilyet nyomban észrevenni; különösen, ha hátulról nézi az ember; mert a kaszáló mozgása rendesen olyan ütemes, mint az ingaóra sétálójának a járása.

Fél lépés — suhintás félkörbe... Fél lépés előre — suhintás félkörbe.., Ha nincs semmi baj, így megy az egész nap.

öreg földszinű arcát, ahonnét úgy ágaskodott a nagy, tömött bajusz, mintha valaki kapkodva éppen most ragasztotta volna oda.

— Megsülünk, fiam — válaszolta az öreg fakó hangon, és fejét a kaszán nyugvó karjára hajtotta. Nézett, de még a szárazföld repedéseit sem látta ott a hegyes tarló között. Nagyhangú, kemény ember volt; így még soha nem hagyta el magát. Most úgy állt az unokája előtt, mint valami kiszáradni készülő vén tölgyfa. Reggel még nem volt semmi baj; három rendet vágott lé és amikor a negyedikbe kezdett, hirtelen maga előtt látta az egész eget az összes csillagokkal. Még a fogait is ösz- szecsikorgatta attól a nagy fájástól, amely a fejébe állt.

— Majd elmúlik — gondolta, s

■— Azok már tavaly sem kaszáltak kézzel, ugy-e, nagyapám — kérdezte a legényke; de valasz helyett az öreg gorombán rámordult:

— Hallgass, te még kölök vagy — és dühösen nagyot suhintott a kaszával, s csendesen íüs- tölgött .magában. — Nem arattak, hát akkor nem arattak; én a magam gazdája vagyok, akkor csinálom, amikor akarom, úgy csinálom, ahogy akarom ... Semmi közöm hozzájuk. Máshoz sincs közöm. Nem érek rá velük törődni. Csinálják úgy, ahogy akarják.

Néhány kaszavágás után újból megállt, megszédült. Attól félt, megbotlik és beleesik a kaszába.

— Nofene, nofene — hüppögte magában kínlódva, mert úgy érezte, kalapáccsal verik a homlokát.

— Szakadjon rá az ég; ez kell, semmi más, így aztán ítéletnapig sem végzünk.

^/V^VVWVWWWW^/\A ^AA/SA^e^AAAAAAAAAAAAAAAAA^AAAAAAAAA^A^

UGYE GYEREKEK, wjgen hajlottatok mér mesét azokról a gólyafiókákról, amelyek ott születtek a Kovács Péter bácsiéK házának Öreg kéményén, egy szép összikomíortos gólyafészekben? Azt is tudnotok kell, hogy van érvnek a Kovács Péter bácsinak egy unokája, a Peti gyerek, aki az idén végezte el az első osztályt, mégpedig kitűnő bizonyítvánnyal.

Erről a Peti gyerekről meg a három kis gólyafió- kárbl szól ez a kis mese.

Történt egyszer, nem is olyan régen, hogy a három gólyafióka összekapott a vacsorán, amit mamájuk hozott a közeli folyócskáról. Finom falatok voltak! Ezüst színű halacskák, nem is egy, és a gólyafíókák nagyon szerették a halacska-vacsorát. Ezért is veszték össze, és mindegyik többet szeretett volna megkaparintani magának, mint a másik. G6- íyamaima hiába korholta fiókáit, hogy nem szép dolog a veszekedés, és még csúnyább az, ha testvérek marakodnak. A három fióka a nagy ríbilióban nem is figyelt a gó'lyamama szavára, veszekedtek, marakodtak, Olyan zajt csaptak, hogy még a negyedik utcában is ijedten szaladtak a bokrok alá a kjscicák.

AMIKOR VÉGRE mégis megették a vacsorát, megbékéltek kicsit, de az egyik fióka, akit Fanninak becézett a mamája, nagyhegyesen felállt a fészekben, kiterjesztette szárnyait, egyet-kettőt a levegőbe csapkodott és megszólalt:

— Na, ti éhenkórászok! Eszek én annyi halacskát már holnap is, de az is lehet, hogy még hamarabb, amennyit akarok!

— Már hogyan is ennél többet, mint amennyit a mamánk hoz, hiszen te sem tudsz még elrepülni, akárcsak mi — felelték neki a testvérei.

— Még hogy nem tudok repülni?! — kérkedett Gólya Panni, és újból csapkodott néhányat a szárnyával, és egy picit fel is emelkedett a fészek fölé, de csak éppen annyira, mintha ugrott volna egyet.

— Mit szóltok ehhez? Tudok repülni vagy nem? A másik kettő vidáman kelepelgetett hosszú csőrével, és kinevették önteat testvérüket.

— Csak szeretnél Panni! Csak szeretnél!; 5 j

A legldsebbik még meg is toldotta:

— Elöbb-utó'bb a napocskáig repülsz, pedig az nagyon messze van! . . .

Panni nagyon dühös lett. Már el ts felejtette, amit ez előbb mondott, már nem is azért alkart repülni, hogy

sok halacskát fogjon és megtőmje a hasát, hanem azért, hogy csodálják a testvérei, hogy lenézhesse őket, mert ők még nem tudnak repülni.

— Szóval nem hiszitek? Ide figyeljetek!

GÓLYA PANNI akkor lépett fel a fészek szélére, amikor Peti gyerek kiszaladt a konyhából, hogy megnézze, vacsoráztak-e már a gólyák? Rémülten latta. hogy az egyik fióka a fészek szélére kapaszkodik, csapkod a szárnyaival, bizonyosan repülni akar.

— Nagyapám! Nagyapám! — kiabált a konyha felé. — Jöjjön mér nagyapám! Az egyik kis gólya repül;,: akar!

Péter bácsi kiballagott a gyerek nagy kiabálására. Félszemmel az öreg gólyákat kereste, hogy majd csak észreveszik a rakoncátlankodást, de azok nem voltak

sehol.

— Nagyapám! Leesik a

buta, nézze! Leesik!

Peti gyerek majdnem sírt már, de Gólya Panni nem

félt a veszélytől odafenn.

— Ide nézzetek, repülök!

Azzal nagyot csapott a levegőbe gyenge kis szárnyaival és elrugaszkodott a fészek széléről. Egy pillanatig imbolyogva lebegett a háztető felett, aztán ösz- szecsuklott a szárnya, és lezuhant a kertbe egy virágzó

rózsabokor elé. Keeerevesen jajgatott, szárnyaival a földet verte kínjában.

— Jaj, jaj, jaj! — sírtak testvérkéi fenn a fészekben.

— Jaj, jaj! — sirt odalenn Gólya Panni.

Peti gyerek, meg a nagypapája odarohant a lezuhant gólyafiókához.

— Biz ennek eltört a lába. vagy legalábbis jól megrándult. Fogd meg Peti, bekötözzük.

ÍGY KERÜLT vissza Gólya Panni a fészekbe, nagy fehér kötéssel a lábán és így fizetett keserevesen az önteltségéért. Később, amikor meggyógyult és a kötést is elvesztette, akkor kezdett repülni tanulni, amikor már testvérei vígan röpdöstek a csillogó folyócska felett, és sok-sok ezüst színű halacskát fogtak.

Peti gyerek azóta is emlegeti pajtásainak Gólya Panni történetét, amiből az a tanulság: né légy soha öntelt és kérkedő, mert ilyesmire mindig ráfizetsz!

ugye, ti soha nem Lesztek olyanok, mint. Gólya Panni volt?..j

SAS!» ERVIN

Gólya Panni förténef-e

Simái Mihály:

Gyári lányok

Csipkedte arcukat a szel, dörgölte szemüket a szél, hajukat rázta, csomózta, bogozta a százezer-ujjú hajnali szél;

de ök csak mentek sic tösen ...

Üvegszárnyát kiteregette ezer ablak, tükörképeik megrebbentek a fényben.

Alakjuk megtapadt az anyóka szürke szemeben.

ringásuk férfiszemekbe kövült,

mosolyuk selyembe bugyolált egy mazsolaareü

(csöpp csecsemőt;

aztán csak mentek sietősen...

Nemrég hervadt le arcukról az álom:

Frisseségükben bimbóként lebegtek.

Szájuk szélén táncolt és énekelt a jókedv, táncolt és énekelt valami ragyogó komolyság, mert vas-mátkáikra gondoltak ök: a duruzsoló,

sziszegő,

zengő,

harsogószájú szeretőkre;

S csak mentek, mentek

A legényke résztvevő hangon kérdezte:

— Beteg, öregapám?

— A fejem fáj, fiam, nem bánnám, ha végigvágnád ezt a rendet; én majd szedem a markot.

A gyerek örömmel kapott az al. kaimon és nékilendült. Öregapja a háta mögött hajladozott ö meg mutatni akarta nagyapó előtt, hogy már érti a kaszát és jó ideig meg sem állt. Mikor aztán hátrafordult, bámészkodva látta, hogy az öreg nincs sehol. Futott visszafelé, megnézni, hová lett a nagyapó. Ott találta arcra borulva a búza között. Mozdulatanul feküdt, mint akiben nincs élet. A gyerek elordította magát és vágtatott a dűlőút felé, hogy segítséget hívjon.

»

Az orvos gyors mozdulatokkal ‘táskájába rakta az asztalon heverő néhány műszert, aztán széttárta kezét:

— Elkésett.

A beteg lehunyt szemekkel feküdt az ágyban és csendesen nyögött. A nagy forróság, sok víz, a nehéz munka teljesen levette lábáról.

Az ágy végénéi kétségbeesett arcú, kivörösödött szemhéjú, vézna asszonyka álldogált. Gyámoltalanul szipogott és szánalmas tehetetlenséggel gyűrögette köténye szélét; meg az ágy felett függő szűzmáriás képre tekingetett, mintha onnét várná a segítséget. Aztán könyörögve, segítségkérőén a menni készülő orvosra nézett.

Valamit mondani akart, de mit. Ugyan, mit is mondjon? Nyögő, fájó zokogásba kezdett. Itt fekszik előtte az ura, tegnap még egészséges ember, s ma már beszélni sem tud. Ez hihetetlen. Még reggel sem volt semmi baja. Korán kelt, az unokával aratni ment; ő meg itthon maradt, hogy elvégezzen a ház körül, megfőzze az ebédet. Csirkét vágott, már éppen elkészült és indulni akart... Jaj, jaj, a földszomszéd akkor hozta a hírt.

Szipogva kérdtezte az orvostól:

— Doktor úr, ml lesz vele? Ki aratja le azt a kis búzát. Teremtő úristen, de beborult az ég! — siránkozott, de az orvos nem tudott választ adni.

Az elmúlás látványa — pedig már hozzászokott —. most mégis lehangoló és szomorú volt előtte is. Kézbe fogta táskáját, végigsísietosen ..,

mogatta az öregasszony hajat át elment.

— Lám-lám ennyi az élet —

gondolta. — Az élet... Dehát élt. ez az ember egyáltalán? Éjjelnappal a földet túrta. Dolgozott, mint az állat. Jószágait kímélte, de saját magát soha. És most itt van. Úgy megy el, hogy talán még egy mozit sem látott életében; mindig csak hajtotta magát, pedig a föld alá nem visz semmit. Ezek a keményfejű parasztok ... Ö már nem, de talán majd az unoka megérti, hogy van kiút és van másfajta élet is. "»<- 1 •

«

A kis fürgemozgasú Kálnai-gye- rek motorjával sebesen porzott az úton, és nagyokat dudált, ahol

marok szedclányokat látott. Jókedvű volt. Hogyisne. Hiszen minden úgy sikerült, ahogy elgondolták. Még néhány óra és befejezik az aratást. Hiába, a kombájnnak nincs párja.

— De nini, hát az meg mi a fene? Valaki ugyancsak szépen óda- vágta azt a kaszát... Megnézem már — fékezte le a motort és sebes léptekkel beszaladt oda,. ahol néhány órával előbb az unoka abbahagyta a kaszálást.

A kis Kálnai a szomszédoktól tudta meg, mi történt. Nem sióit semmit, csak csendesebb lett; újból motorra ült és a kombájn felé vette útját.

Ott egy ideig tanakodott a kombájnvezetővel meg a körülötte álló tsz-tagokkal, aztán nagyon mutogatott arrafelé, ahol az öreg keskeny kis búzacsíkja árvállott. Hogy miről beszéltek, azt nem lehet tudni.

Egy dolog bizonyos: Úgy éjféltájban Zetor fordult az Öreg Vencel háza elé és valaki irgalmatlanul verte a kiskaput; Vencelné csendesen imádkozott örg életpárja ágya szélén s éppen a legnagyobb fohászkodás közepette zavarták meg. Ajtót nyitott, hát a kombájnos köszönt rá csendes jó- esét.

— Learattunk, Örzse néni, el is csépeltünk; oszt már meghoztuk a búzát.

Örzse néni alig akart hinni a fülének. Dehát muszáj volt hinni, mert néhány markos legény már pakolta is a zsákokat.

A kombájn vezető, mikor elköszönt a beteg házigazdától, így búcsúzott:

— Csak pihenjen Vencel bacai. A búzája itt van már a kamrában.