Békés Megyei Népújság, 1960. június (5. évfolyam, 128-153. szám)
1960-06-12 / 138. szám
KOROST AJ A NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLETE Sági István raj2a a sarokban Az egészséges alvók nyugodt szuszogása töltötte be a szobát. Váratlanul valaki berontott az ajtón: — Riadóóó! Kiugráltak az ágyból, s ideges gyorsasággal kapkodták magukra a ruhát. Karvas kába hunyor gássa! kotorászott az ágya mellett álló széken: Hol a szemüvegem? Ki látta a szemüvegemet? — Meg- tán torodott. Könyökét alaposan beverte az ágyvasba. — Itt a pápaszemed! — vette fel a földről Deres. Keszpéri a sietségben bal csizmáját húzta a jobb lábára. Bele- sajgott a tyúkszeme s nagyot szisz- szén tett Ikász akkorát ásított, mint egy medve, majd sietségében letépte zubbonya egyik gombját. — Csap- jan bele a menny- dörgés...! — dohogott.- Barla és Kótai készült el először. Leemelték géppisztolyukat a sarokban álló fegy- verállványról, belenyomták a dob- tárat, s vállukra akasztották. Ikász még be sem gom- bolkozott, sietve kézigránátokat tömködött zsebébe gubbasztó ládából. — Gyerünk, gyerünk! — kiáltott be türelmetlenül az ügyeletes tiszt. — Mi van? Mi történt? Hova megyünk? — röpködtek a kérdések. — Azonnal az udvarra, gépkocsira! — hangzott a sürgetés. — Mindenki kész?... Futás! — kiáltott Keszpéri. A folyosó köve dörögve csattogott a nehéz csizmák alatt. Kótai megcsúszott a síma kövön, s egyensúlyát vesztve beverte fejét a falba. — Betyár világ — morogta dühösen. — Gépkocsira!... Indulás! — fogadta őket Bodnár Mihály alezredes, a századparancsnok. — Fegyveres banda közeledik a laktanyához. Gyújtópalack is van náluk. Mindenki jól nyissa ki a szemét. A katonák felugráltak a nyitott teherautóra, amely hirtelen nekilódult s Deres fenekére huppant, a hátul ülők csaknem kiestek. Sietve feltápászkodtak. Kétoldalt tüzelésre készen tartották géppisztolyaikat. A Badics-rajbeli, korán őszülő Bátor főhadnagy a százaid egyetlen golyószóróját a vezetőfülke tetejére helyezte. A szél hideg, szemerkélő esőcseppeket csapkodott arcukba. Senki sem ügyelt rá. A kitágult pupillájú szempárok feszült izgalommal fürkészték a vaksi utcai lámpák fényével enyhített sötétséget. — Jönnek a híres munkásaid! — vetette oda Deres gúnyosan Karvasnak. A főhadnagy nem válaszolt, összeszorított ajakkal hallgatott. Mi lesz most? Lőni kell? Lehetséges, hogy valóban munkások jonaiek ellenük? Igyekezett megnyugtatni önmagát. Mindegy, hogy kik. Akik a karhatalomra törnek, a proletárdiktatúra ellenségei. Keszpéri redőkkel árkolt homloka a szokottnál is ráncosabb lett. Dús, fehér szemöldöke olykor megrándult orra nyerge felett. Ha találkozunk velük, nekem kell majd vezetnem a rajt. Erősnek kell lennem. Ikász dühösen markolta fegyverét. — Az anyjuk istenit. Most megmutatom ezeknek a lekvár fickóknak, mit tud az Ikász. Kótai a feleségére gondolt. Biztosan alszik már. Nem is sejti, hogy néhány percen belül a halállal nézek szembe. Jobb így. Nem is fogom megmondani neki. Deres pirospozsgás arca \éasz- sárgára halványult. A sötétségben azonban ezt senki sem vette észre. Marhaság, hogy eléjük megyünk. Lehet, hogy nem is akarnak megtámadni bennünket. Barla idegesen kocogtatta körmével géppisztolya csövét. Torka kiszáradt, ádámcsutkája ütemesen szaladgált le-fel a gyakori nyeléstől. Percenként megtapogatta a zsebébe gyömöszölt kézigránátokat. Akármi lesz, nem tágítok. Az a fontos, hogy összecsapás esetén gyorsan el tudjuk hagyni a gépkocsit, nehogy ránkdobják a gyújtópalackot. — Ott — suttogta váratlanul, rekedtes hangon Kótai. A gépkocsi hirtelen fékezett, a katonák leugráltak róla. Sziemközt kőkerítés húzódott. Mindannyian jól látták a mellette lapuló alakokat. — Bátor főhadnagy a golyószóróval biztosít, a többiek utánam! — recsegett Bodnár alezredes halk parancsszava. Előretartott fegyverekkel, csatárláncban közeledtek. Néhány lépés után tisztán kivehető volt, hogy mindössze hárman vannak a kőfal mellett. — Kezet fel! Adjátok meg magatokat! — kiáltott Bodnár. — Ne lőjjenek! — hangzott az ijedt válasz. A karhatalmisták közelebb lép. tek. A férfiak mozdulatlanul álltak, de a kezük nem emelkedett magasba. Bodnár megismételte a felszólítást: — Kezet feli Egyikük megszólalt: — Karhatalmisták! — Jöjjenek közelebb elvtársak! Nem vagyunk ellenforradalmárok! Bodnár felkattintotta zseblámpáját. A három férfi hunyorgott a fénykévében. Előttük a járdán papírcsomag és vödör, a falnak támasztva rövidnyelű meszelő. Az alezredes kissé meglepődött. Nem hagyom átejteni magam. Hiába elvtársaztok, látom, hogy rosszban sántikáltok. — Ááá, röplapot ragasztunk? — szólt gúnyosan. — Igen, röplapot — válaszolt az egyik férfi. — Kik maguk? — Munkások vagyunk. Deres könyökkel oldalba lökte Karvast: — Az öntudatos munkásaid! — suttogta keserűen. Bodnár igazoltatta a három férfit. Balra a kőfalhoz lépett, a frissen felragasztott röplapokra villantotta zseblámpája fényét. Fennhangon olvasni kezdte az egyik falragaszt: Az elmúlt hetek eseményei súlyos helyzetbe sodorták országunkat. A rend és a nyugalom helyreállítása, a békés építő munka, a normális élet megindítása az egész dolgozó nép elsőrendű érdeke. Ez a feltétele annak, hogy minél előbb megvalósuljon a Forradalmi Munkás-Paraszt kormány programja, amely magában foglalja a dolgozók jogos követelését. Csak így adákályozhatjuk meg az inflációt, az éhínséget, csak így tudunk felkészülni az előttünk álló télre, meleg lakást biztosítani a dolgozóknak, ellátni fűtőanyaggal és élelemmel a kórházakat, óvodákat és iskolákat. A vidéki városokban már mindenütt megindult az élet. De a budapesti üzemek többségében még áll a munka. Nincs több vesztegetni való idő. Mindent el kell követni, hogy Budapesten is minél előbb mindenütt meginduljon a munka. Ezt követeli a haza, az egész dolgozó nép érdeke... Végigolvasta a röplapokat, majd emelt hangon az aláírást: „A Magyar Szocialista Munkáspárt Ideiglenes Intéző Bizottsága”. Néhány másodpercnyi csend. A katonák zavartan topogtak, majd kezet ráztak velük, aztán visszaindultak a gépkocsihoz. Megindult a gépkocsi. Karvas törte meg a csendet: — Na, Dereském, itt vannak a- zok a bizonyos munkások! A főhadnagy vállat vont. — Kár, hogy elmaradt a buli! Kedvem lett volna egy kis csetepatéhoz! — hetykélkedett Ikász. A hallgatag Kótai váratlanul felfortyant: — Ne hülyéskedj! A fenének hiányzik a lövöldözés! Inkább ö- rülj, hogy rajtunk kívül mások is vannak a kerületben, akik tesznek valamit a rend helyreállításáért... Nem vagyunk egyedül!... Nem vagyunk egyedül!... Hát nem értitek, mit jelent ez?! — Dehogynem — mondta halkan Keszpéri. — Ez volt eddig a legeredményesebb „akciónk”. A gépkocsi halk duruzsolással gördült visszafelé. Barla szivét jóleső melegség járta át. Régen érzett, nyugodt, boldog melegség. Legszívesebben énekelt volna. Úgy, mint évekkel ezelőtt, tiszta szívből, teli torokkal, őszintén. Bertalan István Simái Mihály: Üdvözlégy vízi végtelen Vizek gyors forty anásait hallgattam lassú fényben állva. Simult és borzadt szüntelen a kövek hosszú zöld szakálla. Mint százezer ráncú selyem, rengett a felszín enyhe zöldje, s az ég azúros szálait hintázó lejtésekbe szőtte. A móló — zengő mélyvizek zengéstelen, nyugodt vonója — karcsún, keményen, fényesen — siklatta sík csöndjét a tóra. S zengett a tó!... öntözte rám a homorú meg domború dalt. — A pergő ritmustánc mögé józan pincékkel nyúlt a túlpart. Sötétben ünneplő hegyek nyugalma állt ott kikövezve. Ösvények csitri ágain ereszkedett a lompos este... ... fénylő, feszült vitorlaként egy mély öböl szájában álltam; híves, heves szél fürdetett a zöld vizek csodálatában. A nádas szőke nyelve halk áhítattal s velem rebegte: — Udvözlény vizi végtelen, minden tavak legékesebbje! Balatonlelle, 1959. Új Rezső: Vágyaim görgeteg tömeggé nőttek Vágyaim görgeteg tömeggé nőttek! Leszek nagy lezúgás hegyekről alá! Előttem minden gát szilánkká porlad, elérlek, rádfulok, csókomba fojtlak, — teremj! Fakadjon új virág, új világ, új jaj! Áradjon csodálat, bámulat, kacaj! Rémület szaladjon végig az ujjon; szebb világ zúduljon szakadjon, hulljon nekünk! (Budafok, 1938.) Gerendái Ferenc: Falusi tavasz I960. Az úton végig pára pihézett, fényt vágyón nyúlt a messzeségre, ahol az ég s a föld eggyé olvadt kéklő, vibráló szende rgésbe’. Udvari neszt szitált a méla csend s a csöndben lágyan hulltak a zajok. Kéményeken nyurga füst kerengett, semmibe mennek el így a bajok. Kinyílt előttem végre a reggel dúsan pompázó értelem fénye — a házak szeme is felragyogott, sárguló kévék villantak benne. Szerszámok élén pengetett a nap, kapukból jöttek barna emberek. Csak álltam s zuhogott rám a tavasz az akácok hetykén kinevettek. Árnyék, a pára tűnt a füst után, pancsolt az út fényé ben kéjesen, hátára vette szerszám óstul mind s vigyázta őket figyelmesen.
