Békés Megyei Népújság, 1960. június (5. évfolyam, 128-153. szám)
1960-06-12 / 138. szám
TV"yitrai Sanyi jóbarátsága épp* úgy hozzátartozott gyermekkori életemhez, mint kopott nadrágomhoz a letéphetetlen tenyérnyi folt. Négy éve laktak már a tanyán, ő azért minden vasárnap begyaloglábolt a faluba. Még most is szinte magam előtt látom barnára égett hátát, ma- dárcsontú karjait, kócos-szép fejecskéjét. Jellegzetes mozdulataira is emlékszem; ahogy szűkre szabott, zöld színű gatyájának gumis karca után kapkodott, melyet a faluvégi kamaszok mindenáron le akartak rángatni róla, részint, hogy a lányokat megkocogtassák, részint, hogy maguk is jót mulassanak nyurga pajtásom szégyenkezésén. Dicséretére. legyen mondva, Sanyi legtöbbször kivédte ezeket az illetlen támadásokat, s hogy meztelen feneke mégis nyilvánosságra került egyszer-másszor, az még nem vadította el a falubeli játszóhelyekről. Sanyi jött, jött hűségesen, s mire elkopott szürkévé viselt zöld gatyája, ezerkilenc- száznegyvenhetet mutatott a naptár. Megnyúlt, megizmosodott, kicsikét kiszőkült az álla, köze pedig senkinek sem lehetett már ahhoz, hogy milyen gatyát koptat. Nadrágban járt már, igaz, hogy mezítláb. Így köszöntött be hozzánk egyik vasárnapon pantallóban, rövidujjú nyári ingben, szürkére porozott lábfejekkel. Haja gondos borbélykezek által legényesre nyírva. Elújságolta, hogy bent marad estére is, elmegy a parasztiért vacsorájára, mert szüleitől gészen hajnalig kiruccanót kapott. Az én szám tátva maradt erre a nagy meglepetésre. Hát még amikor arra kezdett buzdítani, hogy menjek el én is vele! — Hogy képzelsz ilyesmit!? — mondtam neki szemrehányóan.— Tudod, hogy engem úgyse engednének oda! — Dehogyisnem! Majd én elkérlek! — azzal, meg se várva véleményemet, otthagyott a járda szélén és beszaladt a kapun. Gondoltam, anyám kiebrudalja majd. Ott tébláboltam a vastag nyárfa körül és feszesen figyeltem a kaput. Vagy tíz perc tellett el, amikor nyikorgóit a sarokvas és megKORTESVACSORA (Készlet a „Pusztai pirkadat” c. készülő regényből.) láttam Sanyit. Huncutul vigyorgott és lelkendezve mondta, hogy szüleim elengedtek. Nem akartam elhinni nekit arra gondoltam, hogy mókázás az egész, mint öt évvel azelőtt, a féllábú Tóth András temetésén. Amikor azonban jó anyám hívására ebédezni mentünk, kitudódott, hogy Sanyinak igaza van. Közben annyi mindent összebeszélt nekem a vacsoráról, hogy példáját követve, magam sem ültem asztalhoz. Elhatároztam, hogy estére busásan bepótolom. Egy fél falatot se ettünk. Így készülődtem a vacsorára... A parasztpárti vacsora híre ^ már egy hete járta a faluban. Fogukat fenték rá rengetegen. Ritka alkalom volt ez akkoriban. Az emberek nem vághatták a disznókat kényük-kedvük szerint. A vacsorának a jóllaktatáson kívül olyan szerepet is szántak, hogy növelje a választások előtt álló parasztpárt tekintélyét és népszerűségét. Az ötlet maga Vida Ferkó fejéből pattant ki, s ő buz- gólkodott legjobban a vacsora sikeres megszervezésén is. Vida Ferkó a felszabadulás előtt egynéhány évvel telepedett le a faluban. Dunántúlról jött, s hogy melyik faluból, azt senki sem firtatta különösebben, de még azt sem, hogy minő esőknek köszönheti minden falusit felülmúló égi meszelő magasságát. Csupán any- nyit tudtak, hogy mindenhez ko- nyít valamicskét. Bacsa Mengyus mondása nyomán az a szél támadt a faluban, hogy „órás és kazánkovács is egyben”, az erősödő parasztpárt nem kis dicsőségére, amelynek elnöki tisztét ugyancsak 6 töltötte be. Amikor némi szorongással útnak indultunk a hatalmas piactér felé, Nyitrai Sanyi váltig dicsérte Vida Ferkét, mondván, hogy az ő apjával is nagyon jó barátságban van. Valamikor együtt hordták az angyalbőrt, s a közösen végigmorzsolt katonaidő emlékei mindmáig igen szorosra fűzik barátságukat. Vida hívta is az apját, hogy vegyen részt a vacsorán. Nyitrai Sanyi apja azonban hallgatag, konok ember, nem jár ő ilyen hancúros alkalmakra, de mint mondotta, a régi jó koma, ígérete szerint Sanyi annyit ehet majd, amennyi csak beléje tér. — Apám azt mondta, hogy ha odamegyek hozzá, oszt megmondom, kinek a fia vagyok, azonnal asztalhoz ültet. Te is jössz majd velem — veregetett a váltamra megnyugtatóan —, azt füllentjük majd, hogy a szomszéd '’verek vagy a tanyáról. s.i I 1 111 iJ köztünk. Ránk’ kiáltott. Koós Marci bácsi majdnem kilöttyintet- t>. miattunk a kukoricán cserélt, drága boritalt. Kaptam is tőle olyan nyaklevest, hogy még a helyét sem mertem megtapogatni. Már korgott a gyomrom. Sanyi is panaszkodott. Éhesek voltunk rettenetesen. Összefutott a nyálunk a hatalmas, párolgó, illatos tálak Láttán és csaknem kicsordult, amikor a rikítóan paprikás lében megmerültek az első kanalak. Valaki rásarkalt a Sanyi lábujjára. Fájdalmas fintorokat vágva felszisszent, féllábra billenve belémKerakes György rajza. — Hát persze! — bólintottam boldogan és beleegyezően. Jakképp megállapodván szó nélkül haladtunk tovább, csak akkor álltunk meg útközben, amikor betettem keresztanyámék- hoz a cipőmet, hogy egyenlőségünk teljes legyen. Agostonék kertje alatt már hallottuk a zsinatoló emberek zaját és éreztük az orrcsiklandozó illatot. — Érzed? — szimatolt előre Sanyi és szaporázni kezdte a lépést. A piactér abban különbözött a közönséges falusi piacterektől, hogy egyetlen szűk beágázástól eltekintve mindenfelől házak és kerítések fogták közre. Éppen ezért kiválóan alkalmasnak bizonyult a vacsora megrendezésére. A szél három hosszú asztalsoron lobogtatta a mindenféle színű abroszokat. Némelyek már az asztalvégre könyököltek, mások pipaszó mellett ítélkeztek a világ dolgairól, s a kövér Kucsera néni éppen akkor teregette üléshez kávébarna szoknyáját, amikor odaérkeztünk. Mindenféle gyerek sündörgött ott a lócák közötti részen. Mi azonban egyikükre sem hederítve, csak mentünk, mentünk, félig színlelt, félig valóban átérzett magabiztossággal, ajkunkon lebegett a név, a varázsszó, amely a másnak terülő asztalokból nekünk is „Terülj, terülj asz- tallcámat” hirtelenít majd; Vida Ferkó... Vida Ferkó... Vida Ferkó...! kapaszkodott, s valami káromkodásféle is szivárgott a fogai közül, de abból én csak annyit hallottam, hogy ... — Ssstenü Hosszas keresés után vettünk annyi bátorságot magunknak, hogy égy harcsabajuszú, xsupa- ránc öregtől. megtudakoljuk Vida Ferkó hollétét.. y-; / — Hol lenne?! Hát az irodába! —j válaszolta rekedtes hangon s arrafelé penderített, ahol egy szűkre szabott ajtócska felett ma- szatos papírláp éktelenkedett, rajta a felírás: központi iroda. Biztosan megálltunk volna egy pillanatra a küszöbön, hogy heves szívdobogásunkat csillapítsuk, de már be is sodortak a folyvást kibe járkáló emberek. Köszöntünk. Senki se fogadta. Nem is hallhatták meg a kiabálások zűrzavarában. A boly közepén \Vida Ferkó jegenyealakját pillantottuk meg. Ez a jegenye folyton hajladozott, bort töltögetett magának, és a körbenálló atyafiaknak. Közben barátságosan harsogott és úgy osztogatta rövi- debb-hosszabb mondatait, mint a zsíros kártyalapokat. — Azt mondod, Menyus bátyám, harcos a bor? Franciában se isznak különbet' Én csak tudom! Megfordultam én ott is! — Csupa csont volt a paprikásod, Sandri? Hát csonton terem a hús, barátocskám! Csonton... csonton... — és rMgyokat hahotázott saját tréfáján. ....... jy égigvergődtünk az asztalso- H irtelen Bakos Pista ékelődött rok között. Jobbra-balra az iddogálók csoportjába'. — kapkodtuk fejünket, tekintetűn- Baj van — dörögte a himbáiódzó két. Fehérkötényes asszonyba ilt- vezér felé, s a homlokán összeGrafikai kiállítás Szegeden Hajúik Anta] gyulai festőművész nagy kompozícióval ....... . ............ .EpJsel-év ünnepségeire. S okan vagyunk azzal úgy, hogy egy-egy művészeti ágon belül valamely műfaj iránt különös előszeretettel viseltetünk. így általában a festményekben gyönyörködök közül többen fokozott érdeklődéssel fordulnak a grafika és ezen belül az akvarell-képek felé. Nos, akik kedvelői e gyöngéd szépségű műfajnak, azok nem kevés élvezettel szemlélhetik a Szarvasról Szegedre került Cs. Pali j Mihály mostani bemutatkozó ■ állítását. Mert e fiatal, tehetséges művész elénk tárulkozó alkotásai mind csupa-csupa fehér lapon lévő világítóan áttetsző színű "Miegzetes vízfestmény ábrázolá- • 9S&_ Témában e képek íölleges egű, szárkúpos réteket, csillogó tükjpü Körös- és Tisza-parti tájakat, fák mögé bújó tanyarészleteket és hangulatos csöndű vidéki utcácskákat jelenítenek meg. Mindezt biztos kézzel, férfiasán erőteljes előadásrrtódban látjuk, melyből azonban nem hiányzik az emberi melegség, a líra mindenkor fellelhető lágy hangja sem. Ez az együvé forrott tartalmi és formai kettősség teszi megkülönböztetően egyénivé és érdekesén vonzóvá Cs." P'ataj Mihály akvarell-festészetét és az ízelítőként bemutatott néhány pompás fametszetét. . SZELEST ZOLTÁN művészetörténész. torlódó táncok arra vaV.otta.%, hogy a baj nem kicsi. — A baj ott kezdődik... — kezdett újabb bölcselkedésbe Vida, de folytatását már nem hal’Jtftz- tuk, meri Bakos pipiskedve a füléhez hajolt. Valami különöset súghatott. A nagy Vida percelág hallgatott utána, s végül nagy fültővakarások közepette, fojtott hangon rendelkezett. — Vegyétek kisebbre az adagokat — s még ingerülten hozzátette. — Nem kell mindenkinek nagy kanállal enni. — Bakos váll- vonogatva lökte vissza a szót.— Deiszen, már eddig is kicsil- lették! Homályos balsejtelmek szállták meg szívünket ezekre a szavaiéra, bár értelmük akkor még riem völV’ egészen világos előttünk. Sanyi azonban hős volt. Rándított egyet a vállán, s a távozó Bakos helyére nyomakodott. — Ferkó bátyúin! — rikkantotta nekibuzdulva, de a fentről lenéző baljós tekintette egyszerre mába szállt a bátorság. — Édesapám... — dadogta —- ' Együtt voltak, katonák... Nyitrai Pál... emlékszik^... ■ , — Persze... persze! Emlékszek. Mit akarsz? - > — Édesapám mondta, hogy legyen szives nekünk is vacsorát.:. ‘ .■ — Nem hallottátok? — mennydörgőit Vida és ujjavai égi jelként mutatott abba az irányba, amerre Bakos Pistát távozni láttuk. Ez a mozdulat ahhoz is elegendő volt, hogy megtaláljuk az irodából kf- . vezető utat... x Amikor megalázottan, reményeinkben csalatkozva hazaértünk, már csak a vasárnapi csirke szét-. szórt csontjai tekintgettek ránk a mosatlanból. Korgó gyomrunkat ' a lábos fenekén szerénykedő pa- ' radicsommártás se vigasztalhatta meg. LI ajnalban elkísértem Sanyit- a falu széléig. Egy hazafele ., baktató asszonycsoport közepén a bőbeszédű Gyovainé vitte a szót. — Higgyék el, asszonyok, valami svindli van ebben a vacsoradologban! Ammondó vagyok, hogy egy disznót magának vágott le ez a Vida. Különben nem maradnak annyian vacsora nélkül... , , Igaza volt Gyovainénak. SZÉKERCÉS JÓZSEF 'UdáglUiadá ■ ‘ ' " '■ •• U Rozov színműve a londoni televízióban A londoni televízióban bemutatták •V'; " Rozov szovjet drámaíró ,,Boldogság, merre vagy?” című ázínmüvét.' A -darab igen jó kritikát kapott- 'irrég -.-F' Szovjetunióvá 1 * nem igen rokö (íszéni'élő * angol lapokban is. ' ' - . :Szovjet—Kolumbiai Kulturális" Kapcsolatok Intézete Május első felében megkezdte működését Bogotában a Szovjet—Kolumbiai Kulturális Kapcsolatok Intézete. Az intézet orosz nyelvtanfolyamokat rendez §s hang-, versenyekkel, irodalmi §s vitaestekkel, filmvetítésekkel .ismerteti . meg , a kolumbiai lakossággal .a Szovjetunió ^kultúráját. Mahler~ünn épség Párizsban •» Gustav Mahler z'eneszerzö és karmester születésének századik évfordulója afkaf-: mából ez év júliusában nagy zenei ünnepségek lesznek Párizsban, Ä szervező- bizottság elnöke; Georges-Aurict . .vr» Ulanov akadémikus Galina Ulanovát, Pablo Picassot, Jean-‘ Paul Sactret és Pablo Casalst az Ameri**'' kai Művészeti és Tudományos- Akadémia'*'' tagjaivá választotta.
