Békés Megyei Népújság, 1958. december (3. évfolyam, 284-307. szám)

1958-12-25 / 304. szám

1858. december 25., csütörtök

BÉKÉS MEGYEI NÉPŰJSÁG

11

Vanda Gézáné sietve vetette le fehér kórházi köpenyét abban a pillanatban, ahogy a kis Hajdú doktor átvette a szolgálatot. Kezét megmosta, haját hátrasímitotta, s csak úgy tükör nélikül fejére nyomta kis fehér sapkáját. Kihúzta Íróasztal fiókját, s oly sebesen dobálta aktatáskájába az iratokat, hogy Kovács főorvosnak is feltűnt.

■— Mi van magával, Erzsi?

Az asszony elpirult, mint egy csinytevésen kapott iskoláslány, s szinte zavartan felelt:

— A lányom, Zsuzsó volt bent délelőtt. Kért, hogy vizsgáljam meg.

— Csak nem beteg? ■=*

kérdezte Kovács főorvos, s szemüvegét a homlokára tolta, ami szokása volt, ha valakivel hosszabban beszélge- \ tett.

— Nem, — rázta a fejét mosolyogva Vandáné. —Gyereke lesz.

— No! — csodálkozott a főorvos. — Lám csak a kis Zsuzsó. Sok szerencsét kívánok az unokához, Erzsiké —■ s melegen megszorította az asszony kezét. Ö meg csak hallgatott.

— Dehát ez mégis csak furcsa, szinte hihetetlen, hogy maga, Erzsi nagymama lesz.

Vandáné bólintott. Igen, neki is hihetetlennek tűnik.

Mikor Zsuzsó délelőtt bejött hozzá, s kérte, hogy vizsgálja meg, tudta, érezte, mielőtt hozzányúlt volna, hogy ennek így kell lenni. Zsuzsó sírt is, nevetett is örömében, amikor megtudta, hogy teherben van, de ő valahogy nem tudta átvenni lánya örömét, valami: mintha szíven ütötte volna. Máris? Hiszen igaz, itt az idejé. Zsuzsó huszonegy éves és két éve, hogy férjhez- ment. Mikor ő huszonegy éves volt, akkor Zsuzsó már a negyedik, a kis Fercsi meg az ötödik évét töltötte, hiszen nem volt még tizenhat éves, amikor az első gyereke megszületett. S most alig har- v mincnyolc éves korában férjes asszony lánya és katona fia van. Mégis egész nap o- lyan különösen érezte magát, mintha valamit elvettek volna tőle, valamit, ami eddig az övé volt. Igen, a fiatalságot. Valami elmúlt, s kezdődik valami más. Oda a fiatalság, s lassan itt az öregség, mert az írnoka mindenképpen az öregség kezdetét jelenti, még akkor is, ha az arc síma, a szem rogyogó, s a gesztenyebarna hajban nem árulkodik egyetlen fehér szál

sem.

Vandáné önkéntelenül a tükörbe nézett. Igen, az arca még fiatal, egyedül a homlokán húzódik két mély barázda, de az már húsz éves korában is ott volt, s nem a kezdődő öregség jele, hanem a küzdelmes ifjúság emléke. Alig múlt tizenöt éves, amikor férjhez ment, Géza meg tizenkilenc éves volt. Mikorra bevonult katonának, már meg volt a két gyerek. Mire meg leszerelt volna Géza, akkorra kitört a háború. Vandáné nyolc évig küszködött egymaga a gyermekeivel. Még szerencse, hogy felvették egy hadiüzembe, különben éhenhaltak volna.

Csak akkor változott meg a helyzetük, amikor az államosítás után Géza a Gépjavító Vállalat vezetője lett. Csak akkor gondolhatott rá, hogy teljesítse régi vágyát és tanuljon. Az ura nem helyeselte. de nem is ellenezte.

LÉHNER ICA:

Öregszünk Erzsi!

Nem vette komolyan. Asz- szonyszeszély, — gondolta, majd megúnja. Általában nem túl sokat törődtek abban az időben egymás dolgaival. A gyermekfejjel kötött házasság, s az együtt töltött két esztendő nem vont olyan szoros köteléket köztük, hogy meg ne lazíthassa az egymástól távol töltött nyolc év. Csak mikor érettségi után kijelentette, hogy egyetemre megy, akkor kezdett Géza komolyan tiltakozni.

— Hát a háztartás?! A gyermekek?!

Csakhogy akkor már a gyerekek is nagyok voltak, s az anyjuk mellé álltak. Nehéz volt az öt év, de mikor végre egy évvel ezelőtt kezébe vette az orvosi diplomát, úgy érezte, minden célját elérte. Itt dolgozik Kovács főorvos mellett, s azt hitte, most kezdődik számára az élet, s íme, máris itt az első figyelmeztetés: Eltelik rólad az idő, jönnek helyedbe mások. Mert mit is jelentsen az első unoka érkezése, ha nem ezt.

Vandáné, míg mindezeket végiggondolta, szapora léptekkel sietett végig a Kossuth Lajos utcán. A harmadik kerületi nőtanácsnál kellett előadást tartani. Hét órakor kezdődött az előadás, s most háromnegyed hét. Érezte, hogy éhes, de már nem volt ideje vacsorázni.

— Bekapok egy szendvicset — gondolta az egyik eszpresszó elé érve. Keze már a kilincsen volt, amikor hirtelen visszahökkent. Az egyik sarokasztalnál a szőke Ellit pillantotta meg, s mellette, háttal a bejáratnak jól öltözött, őszülő hajú férfit.

Vandánét szíven ütötte valami.

— Géza. — suttogta ijedten, s gyorsan hátralépett Meg ne lássák. Még azt hinné Géza, hogy szándékosan jött utána. Pedig nem. Rég megszokta már az ura apró nőügyeit, amik úgy jönnek, s olyan gyorsan el is múlnak, mint a nyári zivatar. A napokban hallott erről az Élűről, hogy most ezzel jár szórakozni Géza. Csak mosolygott.

— Menjen. Én úgy sem érek rá, meg aztán mi úgy sem járhatunk együtt. Én nem szeretem a könnyű zenét, Géza meg elalszik az operánál.

És most mégis szíven ütötte, hogy együtt látta őket. Miért fáj most jobban, mint máskor? Mert fájt. Máskor is fájt. Hiába tagadta, hiába mosolygott fölényesen. Fájt, de most százszorosán. Miért?

— Nagymama leszek, öregasszony. Ez meg legfeljebb, ha tizennyolc éves.

Már a nőtanács irodájában volt, amikor eszébe jutott; Géza tegnap azt mondta, hogy ma nyolc óráig túlóráznak. Valami rendkívüli munka van. Hazudott volna? Hogy félrevezesse? De hiszen ennek semmi értelme sem volt. Rég lemondott arról, hogy beleszóljon az ura dolgaiba. Vagy mégsem ő lett volna? Hiszen csak megismeri az urát hátulról is. Ugyanaz az

alak, ugyanaz a szép formájú fej, őszülő barna haj. Tekintete a telefonra esett. Mind!

árt megtudja. Felvette a :agylót. A Gépjavítót kérte. Kicsit zavart volt. Sohasem hívta még munkahelyén az urát.

— Vanda Géza vállalat- vezetőt keresem.

— Azonnal szólok neki. Ki keresi? —* szólt egy férfi hang.

— A felesége. Hát bent van? — csodálkozott bele a telefonba.

— Hogyne kérem. Már jön

is.

Vandáné kezébe remegett a

kagyló, ahogy felismerte az ura mély baritonját.

— Parancsolsz kérlek? — csengett a fülébe a jólismert udvarias hang.

— Csak azért hivtalak. — Vandáné majdnem dadogott —, ha hazafelé mégy, nézz be egy percre Zsuzsóhoz.

— Csak nincs náluk valami baj?

— Nincs. Csak szeretném, ha benéznél hozzá.

—» Kíváncsivá teszel — nevetett Vanda. — Na, majd felszaladok egy percre.

— Te mikor jössz haza?

— Kilencre otthon leszek. Vandáné megkönnyebbülten tette le a kagylót. Az agyában apró kis kalapácsok kopogták: Nem ő volt. Nem ő volt.

Mire hazaért, az ura már otthon volt. A kályhában halkan duruzsolt a tűz. Az asztalon illatos tea párolgott. A- hogy belépett a szobába, Géza elébe ment, s mindkét kezét nyújtotta.

— Ezt nem lehetett megmondani telefonon?

Vandáné mosolygott.

— Azt akartam, hogy magától Zsuzsótól halljad.

Vanda a fejét csóválta.

*--> Ez a Zsuzsó. Hamar nagyszülőket csinál belőlünk.

A szekrényhez lépett, sajtot, kenyeret vett elő — Efrvél. — Tudom, te sem vacsoráztál.

Az asszony csak nézett rá boldog döbbenettel.

Mi történt Gézával? Vacsora után, amikor már mind a ketten a cigarettájukat szívták, Géza megszólalt.

— Tudod, mit gondoltam, Erzsi? Eladnánk ezt a házat, meg a motoromat. Meg van is pár ezer forintunk, amit a televízióra tettünk félre. Hátha meg tudnánk venni a kertes házat. Tudod, ott a Jókai utcában, azt a két lakásosat.

Vandáné csodálkozva nézett az urára.

— Összeköltöznénk Zsuzsó- ékkal. Tudod, — tette hozzá, hogy az asszony csak nem szólt —, én a saját gyerekeimet alig ismertem kiskorukban.

Vandáné szeme tele lett könnyel. Egyszerre megértette, hogy az ura nem rossz ember, csak azt a nyolc évet akarta pótolni, amit elraboltak tőle, hogy azt a nyolc évet szeretné pótolni most is.

Nem szólt, csak odalépett hozzá, s lágyan meffsimogatta őszülő haját. A férfi keze kinyúlt, s magához ölelte az asszonyt.

— Bizony, bizony — mondotta, hogya titkolja meghatottságát. — öregszünk Erzsi.

■— S belenézett az asszony mélykék szemébe, amelyben még nyoma sem volt az öregségnek.

— De hiszen. — suttogta —ha ez az öregség, akkor nem sajnálom a fiatalságomat.;

.uiimimiiumiiiiiiiiiiimiiiimiiiimimmiiiimimimiiiimiiimiimiiiimuiuimiimimmimiiiummmmmiiiiimiiimiiiiiMniimiiimimiim!!,

5

MEKIS JANOS:

|

A MUNKA ÉNEKE

=

A gyárakban, műhelyek mély ölén

I

Csillan a szerszám, dalol a munka |

ü

Zúgnak a gépek, fütty szava harsan,

=

Dinamók búgnak fürge dalukba.

=

Sok távol úton mozdony füttye sír,

n

A gép és ember, ütemre dobban,

i

És mindent elnyel a szürke város

—

Az elkavaró nagy forgatagban.

1

Mérnök szeme tervez, orvos gyógyít,

1

A költő álma a máról dalol,

i

S a körző, a sztetoszkóp csengés®*

=r

A könyv, amelyet otthon olvasol

Amit remeg a kaszaélek hangja,

i

Amíg megfeni az arató paraszt

I

S traktorok zaja füledbe zúgja:

1

Szivet dobbant és mindig új tavaszt*

s

Amit úgy vágyom én is dalolni, |

1

—- Szent ütemével van szívem tele |

1

Hangszere a világmindenség is,

1

Szárnyal a dal — a munka éneke, 1

1

1958. szeptember.

Ä megbuktatott terv

Karácsony táján lótnak-fútnak az emberek. Csípős, hide- gecske is az időjárás. Mindenki siet, ajándékot vásárol, meglepetést szerez önmagának vagy másnak. Mindegy, öröm sugárzik a szemekből és valahogyan a pénztárcákból sem ürül ki teljesen a pénzecske.

A nagy Szövetkezeti Áruházból csak úgy ömlik kifelé a csomag, a megjfpef^s. Ott jön éppen a falu orvosa is, jó nagy batyuval, korát meghazudtoló peckes léptekkel. Szinte mondani szeretné: ide nézzetek, én is tudok örvendezni az örvende- zőkkel, nem vagyok én sem mindig az a komoly tudós, aki csak gondjaitokkal, bajaitokkal törődik, ma én is én vagyok, az ember.

Már érzi az új kávéfőzőből bugyborékoló forró fekete zamatját, aztán a finom cigaretták füstjében elmerenghet egy év e- seményein. Aztán akad még jó borocska is, gyöngyözik szemei előtt a pohárban, akárcsak az é- let öröme a gyermekek kacagásában. Aznapra elvégezte minden dolgát, végiglátogatta betegeit, megnyugtatta és megvigasztalta a testileg-lelkileg szenvedőket. Még meg is nevettette azt a 96 éves öreg nénikét, aki sohasem kapott még életében „ótást”, de most már elkerülhetetlenné vált.

— Hallja, nehogy úgy béolt- son, hogy meghaljak — mondta.

— Ejnye, hiszen tudja Mari néni, hogy mit mondtak a régiek: no, csak bízd a lelkedet a papra, vagyonodat az ügyvédre és az egészségedet az orvosra, aztán elmehetszl — Erre aztán jóízűt nevetett s azt mondja neki: hallja, még a beszédivei is tud adni kis életet, még azzal is tud gyógyítani.

Éppen ezen a délutáni eseten merengett, amikor meglátja, hogy az út utolsó oldaláról jön feléje az esti homályban valaki. Talpig feketében, fekete kalapban, lógó fejjel. Átvillámlik a- gyán: ejnye, csak talán nincsen valami komoly baj valahol? Az orvosok az emberek mozgásából, taglejtéseiből, megjelenéséből sokszor többet megtudnak, mint

a beszédjükből. De erre már reá is köszön az a fekete ember, Megismerte, a temetkezési vál- lalkozó volt. Nem is várta, hogy valamit mondjon, szava elé rá- gott: no, miért eresztette úgy búnak a fejét, Jani bácsi? —• kérdi tőle. Ejh, doktor úr, nagy baj vén, komoly gondokban vagyok, válaszolta. Pár nap múlva itt- az év vége, és be kell mennem a járáshoz értekezletre.

Aztán azért kell búsulnia? Mindnyájan járunk értekezletekre, azért nem búslakodunk, sőt kicsit örvendünk is neki, mert tudja, azalatt olyan jól kiszundikálhatja magát az ember, hiszen tudja, milyen érdekes sokszor a programja.

Igen ám, mondja Jani bácsi, csak itt a tervről lesz szól Nekem erre az évre hatvan koporsó volt beütemezve s csak 30 kelt el. Ebben a ménkű nagy faluban kevesen halnak meg, hát tetszik tudni, jobban nálamnák Volt 42 halott, ebből 15 a kórházban halt meg, azoknak ottan szerezték be a városban, anvi kellett,hát én csak a többit szolgáltam ki. Kevés volt.

Valóban tervre dolgoznak kérdi az orvos, hát én ezt nem tudtam eddig. Ejnye, ejnye, csó- válgatja a fejét, hát hatvan halottnak kellett volna lennie, hogy a tervet százszázalékosan teljesíteni tudja? Hát Jani bácsi, aztán miért csak most mondja ezt nekem, karácsonykor, miért nem mondta húsvét táján, talán segíthettünk volna a terv teljesítésén, s a maga panaszán, de látja, most már nem tudom behozni a lemaradást.

Jó meleg készszorítással, a szomorú ember vidám nevetésével egymásnak minden jót kívánva, elváltak.

A szegény temetkezési vállalkozó élete nagy problémáját átérezve, a nagyobb falat kenyér vágyának gondját, az orvosból minden részvéte mellett is kitört diadalmasan a káröröm, hogy megbukott a „terv", és még az a veszély sem fenyegeti, hogy felelősségre vonják, mert miatta történt, ő „szabotált”...

SZÖCS PÁL