Békés Megyei Népújság, 1957. szeptember (2. évfolyam, 204-228. szám)

1957-09-19 / 219. szám

6

BÉKÉS MEGYEI NÉPÜJSAG

1957. szeptember 19., csütörtök

II termelőszövetkezeti kettős könyvelés kamuti példája

A termelőszövetkezeti kettős könyvelésről a múlt év őszén továbbképzést rendeztek Pécelen. Ezen a továbbképzésen megyénkből tizennégyen vettek részt. Közülük a kamuti Kossuth Tsz könyvelőjéhez látogattunk el, hogy az új rendszerű könyvelés eredményeiről érdeklődjünk.

Az irodában Balogh József raktáros és Varga Gábor tsz-könyve- lő éppen adatokat egyeztetett.

— Jó, hogy jött az elvtárs — mondta a könyvelő. Nincs becsülete Itt a számok emberének — folytatta, majd néhány perc türelmet kért, hogy a már megkezdett munkát befejezhesse.

Amíg dolgoztak, az irodában körülnéztem. A falra függesztett kimutatásokból arra következtettem, hogy Varga elvtárs szorgalmas, lelkiismeretes ember.

Amint végeztek, cigarettára gyújtott. A kezében lévő ügydarabokat szekrénybe, a megszokott helyére tette és hozzámfordult.

— Mi érdekli az elvtársat? — kérdezte derűs jókedvvel.

— A kettős ügyvitelük — válaszoltam.

Ezután ismét a szekrényhez lépett és abból két dobozt tett az íróasztalra. Ügy éreztem, hogy pillanatok alatt iskola teremmé,

vált a helyiség.

Az egyik dobozt, melyben a különféle számlaosztályok szerint elhelyezett kartonok voltak, magához vette. Nézegette őket. Látszott, hogy gondolatait rendezi.

Néhány pillanat múlva — mintegy professzor — megkezdte az előadását.

— A tsz kettős ügyvitele a szövetkezet álló- és forgóeszközeiben beállott változásokat értékben, naprakész állapotban mutatja. Természetesen — tette hozzá — a változásokat mindennap le kell könyvelni.

Ezután az egyes számlaosztályokról beszélgettünk, majd a raktári anyagokat (termékek és termények) részletesen nyilvántartó kartotékok kerültek szóba.

Miután szót értettünk, a szövetkezet tagjainak e könyvelési rendszerrel kapcsolatos véleményéről érdeklődtem.

— Ez nehéz kérdés — válaszolta. A tsz-ben általában nem becsülik meg a szövetkezeti könyvelőt. Hogy ez mennyire így van, a magam pédáját mondom el. A kettős ügyvitel pontosságot, nyugodt környezetet igényel. Ez nálunk nincs meg. Az irodahelyiség egyben klubszoba is. Amikor né- gyen-öten, vagy sokszor tizenöten is itt tartózkodnak, nem tudok dolgozni. Nyolcszázholdas szövetkezetünkben az adminisztrációs munkát egyedül végzem. Hozzánk hasonló területtel rendelkező szövetkezetben a könyvelő mellett még egy adminisztrátor is dolgozik.

Talán ezek voltak a legégetőbb problémák, melyeket Varga elvtárs felfedett.

Balogh elvtárs, aki végighallgatta beszélgetésünket, egyetértett a könyvelő elvtárs által elmondottakkal, majd a kettős könyvelés jótékony hatásáról szólt.

— Ez az ügyvitel valamennyiünket megtanított a közös vagyon megbecsülésére. Nincs a tsz területén elhagyott munkaszerszám és egyéb felszerelés. De nemcsak e téren alakult ki nálunk új helyzet, hanem az üzemágak jövedelmezőbbé tételében is. A lekönyvelt termelési eredmények vala- mennyiüket meggyőzték, hogy melyek azok az üzemágak, ahol a termékek vagy termények előállítása ráfizetéses. De ugyanakkor az üzemágak jövedelmezőségét is e könyvelés segítségével állapíthatjuk meg.

A tsz kettős könyvelés újszerű dolog. Feltétlen hasznos. Ha helyesen vezetik, akkor egy érzékeny jelzőberendezéshez lehet hasonlítani, mert a szántóföldön vagy az istállókban végbemenő munkafolyamatokat, anyagfelhasználásokat híven tükrözi. Megmutatja az önköltség alakulását is. Valamennyi tsz-tagot érdekeltté tesz a közös munkában, s nagyban hozzájárul a szövetkezeti fegyelem megszilárdításához, az a- iapszafiáiy betartásához, az előírt kötelezettségek pontos teljesítéséhez. Ezért javasoljuk valamennyi termelőszövetkezetben a megvalósítását.

Dupsi Károly

—o—o—0—0—0-0—0—0 o—o —o—o—o—o — o—O—0—0—0—0 0—0—o—O—0 — O—O—0-0 —O —0 0—0

árrét népra jztudósa

múzeumában

Dr. Bereczki Imre dévaványai néprajztudóst néhány nappal ezelőtt mutattuk be riportunkban. Ez a képünk is őt ábrázolja múzeumában. amint egy körösközi cserépedény korát állapítja meg.

Jellegzetes dévaványai parasztház modellje a múzeumból. Készítője Séllei Antal ványai parasztember.

o - o—0— O—O—O o—o— 0- 0—0—O—0—O—0—0—0—O—0 — 0—O ° —

SASS ERVIN: f

]f 1 eglátogatott a jfl ester

Nem kérem, nem unatkoztam; Azon törtem a fejem, hogy miként írjam meg a Benő Jenőről szóló krokit, aki tudvalévőén a helyi tűzoltózenekar trombo- nosa, és legutóbb annyira hamisan fújt, hogy három zenebarátot dobhártyaremegés élet« veszélyes tüneteivel kórházba szállítottak. Mondom, Benő Jenő viselt dolgain merengtem kroki-hangulatba rintgatva ma* gamat, amikor erőteljes köp»« gást észleltem szerkesztőségi szobám ajtaján. Elmorzsoltam az üdvzölés kezdő szavait, és imigyen szóltam:

— Tessék!

Semmi és senki. Aztán újabb kopogás és újabb észlelés. Erre két felkiáltójellel mondtam ki a bébocsátó szót, így:

— Tessék!!

A harmadik felkiáltójelre már nem került sor, mert a kopogás megszűnt, a kilincs megmozdult, az ajtó kinyílt és a küszöbön teljes életnagyságban, oinemascóp mosollyal (t. i. széles! ott állt Laczkóffy Géza, minden idők legnagyobb író, költő és színdarab-tákoló zsenije, az évszázad rimgyűjteményét szorongatva, átszellemült Apol- ló-mosollyal jávorpalis bajúsza alatt, fiatalon, duzzadó kebellel, és duzzadó aktatáskával, amitől ón előre megrémültem, mert

kinéztem belőle másfél kiló új kéziratot, verset, novellát, színdarabot vegyesen.

Megemelte a kalapját, — bocsánat: nem emelte meg, mert nem hordott kalapot, csak a haját néztem kalapnak hirtelen, — szóval nem emelt meg semmit, csupán ennyit mondott:

— Jónapot kívánok, üdvözöltem.

Visszaadtam a szervát:

— Üdvözletem, jónapot kívánok.

Belépett. Megállt és sóhajtott. Váratlanul ért ez a szívtépő, rekedt sóhaj.

— Valami baj van? — kérdeztem sóhajtva én is, és rémülten kissé, hogy megtalál halni és nem nékem állítanak márványtáblát a kései utódok emefenn- költ hangulatú, megszentelt szerkesztőségi szobában.

Nem akart meghalni és nem is halt. Csak még egyet sóhajtott, akkorát, hogy kettő egész darab kéziratpapír a papírkosárba sodródott, és nekem szegezte első értelmes mondatát:

— Szerelmes vagyok!

Gyorsan részvétemet fejezem

ki, és egy székre mutattam, hogy foglaljon helyet. Hogy is lehetne egy szerelmet állva elviselni?

Laczkóffy mester leült. Aktatáskáját bontogatta. Csak félszemmel mertem odanézni, mint a kártyás, aki huszonegyet játszik és stíreli a lapokat. Szóval: a félszememet megreszkírozva vártam, hogy ez a szerelem hogyan mutatkozik meg súlymértékben, mármint a Múzsához írott versek, novellák és mások kilójának objektív megjelenési formájában.

— Imé a bizonyság! Őrült kézirat-tömeg csattant az asztalomon.

— Ma 19 verset írtam, — az utolsó sorszáma 399. A négy- századikat azonnal megiköltöm, (így mondá a Mester), hogy kerék legyen a szám. Könnyebb lesz kezelni.

Az én arcomon nem cinemas- cóp mosoly, hanem cinemascóp eltorzulás kezdett mutatkozni, mire a Mester megjegyezte:

— Ne sajnáljon kérem, leeind még derű ború után is.

Előhúzott egy újabb köteg agyonírt papírt.

— „Szerelem és haláltusa". Jó cím, igaz? — majd a világ legtermészetesebb hangján hozzátett": három fe’vonásos tragikomédia.

Gyorsan megittam egy pohár vizet, mert rémület fojtogatott, és Ádámról elnevezett csutkám fennakadt valahol a torkom hátsó kiszögellésének egyik sarkában.

A Mester élvezte a hatást.

— Hát ha még elolvassa! Majd meghaltam, amikor írtam, annyira beleéltem magam.

Micsoda szerencséje van e

fennkölt zseninek! Nem halt bele! És én? Ha elolvasom? Rendelhetem az érckoporsót? Na nem, ebből nem kérek. A haláltusát olvassa el más. Nem vártam meg, amíg előrántja a következő köteget, összeszedtem minden bátorságom és rárontottam:

— Elég!

Meghökkent.

— Ennyi mestermű egy rakáson, sok lesz nekem! Egy hét múlva hozza a többit! Addig lektoráljuk, és majd utána közlöm az eredményt.

A cinemascóp mosoly eltűnt a Mester jávorpalis bajusza alól. Szerényen rebegé:

— Szerelmem addig sem lankad... Egy hét múlva hozok né* hány új verset, majd felemelem a termelési szintet napi huszonötre.

Fogta a kalapját. — bocsánat, hát nincs kalapja! — szóval fogta magát, és a szerelem hevétől reszkető kezét nyújtva eltávozott.

Az ajtóból még visszaszólt:

— Üdvözletem!

Végre! Az ajtó becsukódott; Egyedül maradtam.

A Mester és Benő Jenő alakja teljesen összezavarodott bennem. Előttem magasodott a 399 csepegő, szepegő, szenvedélyes és véredényes szerelmi költemény. (a négyszázadikat mégis elfelejtette megkölteni a Mester) a szerelmes haláltusa, és rámvlgvorgott ezernyi lapjával. Szinte tátogatta a száját, hogy

bekap és megöl.

Benő Jenő a trombonba fújt, a Mester szelleme szobámban keringett és nem hagyott megnyugodni.

— Olvasd! írd! Olvasd! írd!..;

Űjra kivágódott az ajtó. Elhültem: a Mester jött vissza.

— Bocsánat! Még ezt elfelejt tettem!

És az asztalomra nelyezett egy papírlapot, melyben kinyilatkoztatja, hogy leközlésre került műveinek honoráriumát egy fillérig felajánlja a Lelki Szegények Asztaltársaságának, akik a város éjszakai mulatójában gyülekeznek szeánszra nap mint nap, hogy lelki szegénységüket különböző italnemekkel tovább erősítsék, és forrongó agyukból kipattogott zseniális műveiket, ragyogó kaptafarímeket, világmegváltó novelláikat dícsérgessék, míg fel nem derül a hajnal.

A Mester elrohant.

— Apolló! Apolló! — morogtam. — Könyörgöm: kend be eme zsenik talpát csirizzel és ragaszd őket a Parnasszus ormára. Legyenek boldogok lelki szegénységük megdicsőülésében.

A Mester nem jött többé. Bezártam az ajtót, először zsebre- vágtam a kulcsot is. de hirtelen ötlettel újra a zárba helyeztem, mert ezek a Mesterek még az üres kulcslyukon is bebújnak, annyira mániájuk a nyomdafesték;