Viharsarok népe, 1955. november (11. évfolyam, 257-281. szám)
1955-11-20 / 273. szám
6 1955. november 20., vasárnap l/iUaí&OloU HtfH „Mi dolgunk a világon? küzdeni Erőnk szerint a leg nemesbekért.* Századokat ragyog be a lángja Vér csordul a vén vonó hegyérül, Ha a harcot küzdi, nemcsak érti! A nagybőgőn megzendtil a mély húr, ...Lázas képek tűzvésze pereg, Mint amikor vulkán tűzszívéből Megrendülnek völgyek és hegyek. Életműve örök A költő igazi nagyságának fokmérője — időszerűsége. Meg tudja-e találni azt a hangot, s azt a mondanivalót, melyet a késő nemzedékek éppúgy' megértenek s csodálnak, mint kortársai? A költők életútja ugyanis sokféle. Van olyan, amely csak addig tart, míg maga az élet, s van olyan, amely talán már az élet delelőjén az irodalomtörténetbe torkollik. Az előbbi a divatos költőé, az utóbbi pedig a klasszikus mesterélet útja. De van olyan költői életút is, amely bár az irodalomtörténetbe hajlik s bár utasa az írás klasz- szikus művésze, mégis minden időben és minden korszak nyelvén szólni tud. Ilyen mindörökké időszerű költő a most száz éve halott Vörösmarty Mihály. Mikor költői működésének 25 éves fordulójára műveit már tíz kötetben olvashatta közönségünk, Jókai Mór így köszöntötte a költőt és alkotásait; »Hol van a magyar hazának olyan része, ahol ne énekelnék a Szózatot és a Péti dalt, s hol van a magyar szívnek olyan része, amit ez a két dal meg ne indítana? Az egyik bánatát, a másik örömét zengi a nemzetnek... Ez a két dal jobban leírja huszonöt év történetét egy hosszú krónikánál, mert minden szavára azt kell mondani a magyarnak: ez az én véremből vett vér, ez az én testemből vett test. Aki ezt a két dalt írta, az Vörösmarty Mihály. Vörösmarty Mihály a magyar nemzet első költője. Ezt a rangot sohasem vitatja el tőle senki. Mint a leg- híirhedettebb fiák is jobbnak és nagyobbnak vallják atyjukat maguknál, s büszkébbek reá, mint saját érdemeikre: oly büszke minden magyar költő Vörösmartyra!« Aki utána jött, mind kapott tőle valami becses ajándékot. Petőfi neki köszönhette pályakezdését, Arany romantikus korszakainak ütemét és ihletettségét, Vajda János költői ^képeinek gazdagságát; de Ady s József Attila is egyként mesterének, költőelődjének vallotta. A 19-es forradalom költői is az ő nevét írták akadémiájuk zászlajára. »Mind, mind tanítványai vagyunk — írja Beöthy Zsolt, az ismert irodalomtörténetínó —, kicsinyek és nagyok, írásait forgatva, verseit olvasva, darabját nézve; mintegy körűié ülünk és hallgatjuk a mestert. Fülünket beszédének csodálatos zenéjével, szemünket világának káprázatos színjátékaival, szívünket érzéseinek nemes hevével hódítja meg: a szépség erejével vési lelkűnkbe magasztos igazságait. így hallgatva őt: tisztábban látjuk életünket, mélyebben érezzük kötelességeinket, jobban szeretjük mieinket, s ebben az erkölcsi okulásban a legnemesebb élvezetet szerezzük meg.« Ezek a költői lendületű szavak fokozottan állnak a felszabadult magyar népre. Elég csak 1950. decemberére — a költő születésének másfélszázados fordulójára — gondolnunk. midőn az egész ország hódolt ama költő emlékének, aki messze megelőzve korát, a mi napjainkat világította be látnoki lángelméje fényével, midőn ezt írta: »Egy újabb szellem kezd fel'küzdeni, Egy új irány tör át a lelkeken: A nyers fajokba tisztább érzeményt S gyümölcsözőbb eszméket oltani. Hogy végre egymást szívben átkarolják, S uralkodjék igazság, szeretet, Hogy a legalsó pór is kunyhójában Mondhassa bizton: nem vagyok magam! Testvérim vannak, számos milliók! Én védem őket, ők megvédnek engem. Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.« (Gondolatok a könyvtárban.) Már az ember is roppant vonzó. Lelkes egyéniség, nem hajló gerincű, tévedését belátó, emberséges és mélyenérző. Emberi magatartása száz és száz megnyilvánulásában ma is időszerű tanulságot rejt magában. Schöpflin Aladár, a finomtollú kritikus így jellemzi: »Arcán, alakján, viseletén, beszédén a dunántúli magyar falu bélyege. Életmódja egyszerű: kicsi örömök és nagy izgalmak. Nagy szenvedélyek sohasem rázzák, vágya nem terjed túl lehetőségei körén.« Valóban nem »rázták szenvedélyek«, mert kezdettől fogva egyetlen hatalmas szenvedélynek élt: a haza sorsán való törődésnek. Mint vallotta: az igaz magyar ember legméltóbb kötelessége, hogy hazájával szünet nélkül törődjék; vezetni akarta s »eszmével és érzéssel eltölteni azt a harcot, amelyet a nemzetiség fenntartásáért folytat a magyar«. Ncmeslelkűségének pedig Petőfivel való kapcsolata a legszembetűnőbb példája. Vörösmarty nyújt lehetőséget az ifjú költőnek, hogy nyilvánosság elé lépjen, ö adatja ki első kötetét, s amikor Petőfi a forradalom lázában megsérti a koszorús költőt, Vörösmarty nem haragszik, nem féltékenykedik, nem szít pártoskodást, hanem megbocsát s megbékél, mert tudja, hogy a viszálykodás nincs a forradalom javára. Márpedig mindennél előbbrevaló a haza, a nép ügye. Csak népét s hazáját kívánja szolgálni ez a törhetetlen hazafi. Alkotásai majdnem kivétel nélkül szívünkben élnek. Ha egy-egy versét idézzük, nem tudjuk mit csodáljunk inkább: töretlenül időszerű tanítását, káprázatos képzeletgazdagságát, avagy máig felülmúlhatatlan melódiájú költői nyelvét?! A ma dolgozó magyarjának Vörösmartyra emlékezve — azt hisszük — mégis legkedvesebb népünk tanítómesterének »égő szive«. Honszeretet című költeményében csap fel talán legjobban ennek az égő szívnék hazafi lángja. Szeressük a hazát — mondja —, tegyünk meg érte mindent, hiszen nemcsak a »dicsőké« a haza, a szegénynek is joga van az örömhöz. Minden bántót tűrjünk el a hazáért, ne csak a veszélyben legyünk serények; gondoljuk meg, mennyit érünk és a csüggedés óráiban is álljunk éberen s akkor js reméljünk, ha a hazának már csupán egy kis darabkája van meg: »Te még, ah honfi, ébren állj, Remélni tenni hő, Míg a honból, kin lelked csügg, Van egy darabka.« A hazájáért, népéért s a küzdő emberiségért égő szív tanításának foglalata e néhány költői sor. Egész költészete is az égő szív Önmagát hamvasztó, de embertársainak világító fáklyája. Nem emlékezhetünk méltóbban a költőre, mintha tanítását maradéktalanul követjük. Dénes Tibor Lávafolyam lángtengere Indul. Jajgat a dal, mint a sebzett lélek: Egetrázó viharok beszélnek. ...Lázas képek tűzvésze pereg, Megrendülnek völgyek és hegyek, Egzengésként gyullad ki a máglya: Századokat ragyog be a lángja! Etelkáról, Lauráról zengett Gyengéd nótát az az öreg hangszer. Ifjú szívvel vénen is, hisz tellett, Tisztán szólalt meg a tiszta ember. Aki még csak önterhétől fárad, Annak szívét nem vérzl a bánat! ...Lázas képek tűzvésze pereg, Megrendülnek völgyek és hegyek, Égzengésként gyullad ki a máglya: Századokat ragyog be a lángja! Fut Zalán már. Régi dicsőségünk Napja feltűnt, fénylik és él újra. Párducos Árpád s hadrontó népe Oyőzedelme, népünk diadalma Harsog az énekben. Már nem féltünk, — Nagyot érző s nagyratermett népünk! ....Lázas képek tűzvésze pereg, Megrendülnek völgyek és hegyek, Égzengésként gyullad ki a máglya: Századokba ragyog be a lángja! Csongor úrfi Balgájával indult Tündérhonnak üdvlakára lelni... Óh, ha tudnánk ma is a szívével Érezni és a hitével hinni. Mert lehet göröngyös a cél útja. De ha hit van, a láb Is megfutja! ...Lázas képek tűzvésze pereg, Megrendülnek völgyek és hegyek, Égzengésként gyullad ki a máglya: Századokba ragyog be a lángja! Ég felé tör mind, ami gyöngy, ólet, A magasba szárnyal minden dallam. Hazánkhoz a sírig rendületlen* Hűségünk parázslik ott a dalban. Életet csak akkor él a férfi, Égzengésként gyullad ki a máglya: Századokat ragyog be a lángjai * Könyvei közt lapozgat és izzón Kezd ömölni új lávák tűzárja. Mivé torzult, silányult az ember?! Az Ész a Gonosznak lett a párja!... Sárkány fog-faj! Országok nyütt rongyát Uj formákba vasalják s elhordják! ...Lázas képek tűzvésze pereg. Megrendülnek völgyek és hegyek, Égzengésként gyullad ki a máglya: Századokat ragyog be a lángja! Kőcosfejü, tépettszívű vénből Dallá duzzad szenvedély és látás. Képek képre zuhannak s a mélyből Izzó kőként robban a kiáltás: özönvíz és új Noé bárkája Mikor jössz? Vigyél az új világba! ...Lázas képek tűzvésze pereg, Megrendülnek völgyek és hegyek, Cgzengésként gyullad ki a máglya: Századokat ragyog be a lángja! Száz év hullt a végtelenbe, és a Tűzfolyamnak árja ma sein néma! Száz év tűnt a csendességbe, mégis Húrt zenget a vén cigány vonója. Sírból visszajáró szent kísértet, Élő tűz, nyomában tüzek égnek: ...Lázas képek tűzvésze pereg. Megrendülnek völgyek és hegyek, Égzehgésként gyullad ki a máglya: Századokat ragyog be a lángja! Vezess hát, mint a választott népet Lángoszlop a pusztában vezette! Emberséget, jogot és a szebb kor Virradását énekelted meg te. Látomásid, öntépő csatáid Fénye az egekbe felvllágít! Szálljon hát a szikrafergeteg, Gyújtson tüzet, hogy az emberek A szívedből kigyulladó máglyák Fényénél holnapjukat Is lássák! MATAY GABOR Fénye nem homályosul A magyarság ezeréves történelmi tragédiája az volt, hogy sohasem tudott a döntő pillanatokban józan' fejjel gondolkodni. Forró, tüzes természetű a mi népünk. Csodálkozhatunk-e azon, hogy irodalma is ilyen? „A költők nemzete vagyunk“ — hallhattuk számtalan alkalommal, de erre csak akkor döbbenhetünk rá igazán, amikor az emlékezés fáklyafényénél könnyes szemekkel fejet hajtunk, s meghatódva gondolunk vissza szellemi életünk óriásaira. Nem volt olyan megmozdulása, forradalmi tette a mi népünknek, melyet be nem világított volna a költőszívek által fellobbantott haza- szeretet lángja. Mily kevés volt a mi örömünk, mily sok a bánatunk az eltelt századok folyamán! Kiknek köszönhetjük, hogy az elnyomás hosszú rabságában, nem halt ki a szabadságvágy? A költőknek. S amikor talpára állt nemzetünk — még ha rövid időre is — ők mindig segítettek ebben s vezettek. Büszkék lehetünk rá: a mi népünk nagy költői egyek voltak a milliókkal jóban és rosszban. Ezért gondolunk mi rájuk olyan boldogan, de belül a szívünkben mégis meghitt szorongással. S most ismét emlékszik a magyar! Száz éve, hogy meghalt Vörösmarty Mihály. Száz éve, hogy a „vén cigány“ kezéből kihullt a vonó, szétszakadtak a húrok s elporladt a mi népünk egyik legérzékenyebb szíve. Nem isteni szikrával megáldott alakja volt ő a hazának, akik köré rejtelmesség, valami földöntúli üdére homálya tapad. Magyar volt csupán, s mi több, ember! Magyarnak és embernek lenni, ez volt a legnehezebb ebben az időben, amikor az elnyomás Európa-szerte rátette fekete lepedőjét a lábával letiport népekre. De a sötétség gyászos homályából felvillant kisebb és nagyobb mécsek fényének segítségével a hatalmas fáklya, hogy lángragyűjtsa hazája lelkének sziporkázó szikráját: zet ekkor kezd álmából ébredezni. Hazája felett me t az éjszaka sűr feketesége tespedten nyugszik, dt» az 5 szemében már a felkelő nap hajnal fénye világít, ő már felébredt, mert a költők korán kelnek, gyakran száz évvel is megelőzik korukat. Szétnéz és szomorúan tapogat. Kiáltani szeretne a némaságba. Már ott van, hogy hangos szóval ébresztőt parancsol, s ekkor megdöbben. Hiszen a nemzet szunnyadó gyermek. Felriadna csak, s félelmében az ijedtség rémült tekintetével érzéketlenül nézné egy óriás erőfeszítését. De mit tegyen? Megvan. A gyermeknek szép álmát kell felidézni, hogy tettre bírhassa. Már írja is éjeken át gyér gyertyafénynél a buzdítósorokat. De szívében ott a félelem, hátha nem érti meg, s hiábavaló minden. Ekkor gyermek lesz ő is újra. Beszélni tanul, szavakat keres, hogy a tanulatlan kisded felbuzduljon. S milyen boldog, mikor első szavát megérti! A gyermek egyre nő, gyorsabban fejlődik értelme, mint másoké. Már tudja: „Legszentebb vallás a haza s emberiség!“ 0 maga is megdöbben. Hirtelen egy nép áll előtte már. Az ifjú, aki felméri a jövő súlyát. Ezt már mindenre lehet tanítani. De mire oktassa legelébb? Igen, hűség kell most! S már hallik a „Szó~a „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban? Századok ültének el s te alattuk mélyen enyésző Fénnyel jársz egyedül!. .. Ezek a szavak új ember eljöttét kebelemben nagyra kelendő képjelezték. A fiatal költő kiállt a nép zeletek villannak meg“ — hirdeti, színe elé: „Biztos erőt érzek, s 1825-ben vagyunk. Az alvó nem-
