Viharsarok népe, 1955. november (11. évfolyam, 257-281. szám)
1955-11-20 / 273. szám
1955. ••vetaber 20., vvlnwp 7 l/iUauaiők Hípe ADY ENDRE: EMLÉKEZET ...Vörösmarty is milyen silány keveset kapott! Vén cigány korában sem kapta meg csak morzsáit a megérderímelt jutalomnak. Meghalt és nagy lett. így van ez minálunk. Az ő neve akadé- mikusokat csinált törpeségekböl^rudósokat a tudatlanokból. A Vörösmarty névből is 'meg lehetett élni, mikor már Vörösmarty meghalt. Ám leperegtek az évtizedek. Korok, nemzedékek, szépen megcsinált világok múltak el. Mi Vörösmartynak avval áldoztunk csak, hogy nem felejtettük el a nevét. Pedig amit tőle kaptunk, az több a korok múló, változó hangulatánál. Örökös gyönyörűség, győzedelmes illúzió Vörösmarty minden kis sora. De mi csak negyvenöt év múltán kezdjük érezni, hogy van lelkiismeretünk. Csaknem félszázad múlva kiáltjuk: emlékezzünk a költőre!... Mindegy már, csakhogy idáig elértünk. Amit teszünk, beszélünk, írunk, adunk: úgysem elegendő, csak amolyan késedelmi kamatféle, amely avval álfát, hogy adósságot fizetünk. A költő nagy lelkének feltámadására, az ő nagy hitére, az ő nagy álmaira sohasem szomjazott rá a világ úgy, mint most. Kegyen hát szent az emléke, s újra élő a lelke. De istentelen az, aki a költő emlékével nem hódítani, hanem háborúzni akar. Istentelen az, ki nemzetbomlasztó munkájához idézi meg Vörösmarty szellemét. Istentelen az, aki a Vörösmarty nevéből is választó falat akar csinálni ebben az úgyis züllöttállapotú magyarságban. Vörösmarty a költők fejedelme: a világosság fejedelme hát. (Megjelent a NAGYVÁRADI SZABADSÁG 1900. december 1, számában.) A költő sírjánál egyszerre, hogy a visszás tusá- ban nem ismerek «»érzelmeim« A magasztos öröm dagasztja keblemet, midőn végignézek • hullámzó néptömegen, mely egy könnyező szem hazámnak hóm* lokán, melynek szíve egy ütés« re dobog, melynek lelke egy eszmére hévül, ezen szó kimon« dósakor: Vörösmarty maghalt}» Miért kíséri őt végnyughelye helyéig e húszezernyi nép? Ki ez a gazdag űr, ki annyi örököst hagyott maga után? Egy árva költő az, akitől milliók kincset örököltek: kincset, mely annál nagyobb lesz, mentül többfelé osztják: a haza szerelmét. (Jókai Mór cikke a Vasárnapi Újság 1855. november 25-i számában). Jókai Mór: Költői nyelve Egyszer a külföld egyik nagyi metropolisában és nagy társaság közepeit voltam, mely csupa írókból, művészeikből, műértőkből alakult. Arról támadt élénk vita, bogy melyik a világnak legszebben hangzó nyelve? Művészi verseny volt hexameterekkel. Első volt a latin idióma Vergüxusból: »Infandum regina re- no varr tubes dolorem.« Az előadó tapsokat kapott. Következett a görög Homér Iliászának kezdő strófája: iMinin aede Thea Peliadéó Achilleosz Ulomcnén.c Nagy sikere volt annak is. Aztán az olasz és spanyol küzdött a pálmáért. Végül jött a német egy .disztichonnal, de az is elég volt; ( »Feige, schwächliche nur and aberwitzige Leute, schreien von den Dächern ihr Weh, Mitleid erbettelnd vom Wolle.« A hatás nagyszerű volt! És az általános hangulat közepeit kellett nekem utolsóiképpen a magyar verselést hangoztatnom; a mi Horné- runk hőskölteményének bevezetését; »Régi dicsőségünk, hol késel az éji homálybanh Az egész fényes társaság elismerte, hogy a magy ar nyelv a leghaíigzatosabb valamennyi között. Vörösmarty nyelve volt az. Az ő költeményeiben melódiája van a magyar nyelvnek és ez a dallamosság annyiféle változatot vert föl, amennyi alapeszméje, iránya, vezérgon« (tolatja; — harsog, dörög, csattog a hősköl- Reményeikben, édeleg, enyeleg, hízelg, sír a balladákban, pattog, kacag, csapong a tréfás dalokban, ünnepélyesen, órákul um szerűen zeng a drámákban. (Megjelent 1900. november 18-án.) Hazaszeretetre nevelt... ...Vörösmarty beszé« de lázas hevületbe hozott, s a szoba azon sarkához szaladtam, hol a falon Rákóczi Ferenc képe függött, a ,,hazáért és szabadságért“ fölkelt és küzdött hősök utolsójáé, a legnagyobbikáé. Lelke- sültségemben letérdeltem az előttem szentképek fényével sugárzó arckép előtt, s ünnepélyes esküt tettem, ,,hogy életemet a hazának szentelem, s megmentem és megbosszulom nemzetemet.“ Vörösmarty mellettem állott. Mikor felkeltem, könnyes szemmel te- kinte rám, s megölelt, 6 szerette és megérté gyermeki rajongása» mat, mely az igazság felismerhetetlen bélye« gét viselte magán. Néhány szóval biztatott, hogy eskümet sohase feledjem el, maradjak hű ahhoz. (Perczel Mór emlék* Irataiból. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 1868. évfolyam.) Vörösmarty sírjától jövök. Azt kívánják tőlem, hogy Írjak Vörösmarty temetéséről. Ezer meg ezer szem siratta e napon a nemzet költőjét, az igaz hazafit, én második atyámat, egyetlen változatlan jó barátomat siratom. Azért ne várjatok tőlem ékesen rendezett szavakat, méltó kifejezéseket egy olyan halálhoz, mely egy egész nemzetet sújtott: én csak a fájdalom egyszerű szavait tudom elmondani. ... Ha csak atyám lett volna, érezném halálát és nem szólnék róla, ha csak költő lett volna, szólnék róla és tán’ nem érezném: de mind a kettő volt, s midőn e temetésen végigtekin- ték, a korlátlan öröm és bántó keserv rohanja meg szívemet „Hazádnak rendületlenül Légy híve, óh magyar!“ Talán az első hallásra nem érthette meg az ifjú e szavakat, mert újra álomba mélyedt. A költőt a fájdalom azonban újra és újra arra készteti, hogy írjon. A döbbenetes csöndben a hon, a szülőföld sóhaját suttogja és később óriási erővel tör ki leikéből a bánat: az álombamerült nemzet nehezen ébred. Már-már úgy látszik, magiA költő meglett emberré érik. Az ifjúkor bánatos, borongás szerelmi világa, a férfikorban a szenvedély hangján kitisztulva szárnyal őszintén, igazán: „Szerelmedért Feldúlnám eszemet, Es annak minden gondolatját, S képzelmim édes tartományát; Eltépném lelkemet Szerelmedért.“ Laura ő. A fiatal lány, a későbbi hitves, hü élettárs és anya. Drága teremtés. Az igizi, eszményi nő, kiről énekelt már a nagy előd: Csokonai, és a későbbi pályatárs: Petőfi. Petőfi! Uj név jelenik meg a nemzet irodalmában. Még arra is van ideje, hogy a fiatalokat útjára bocsássa. Tanít és szervez. Ébreszti a nemzetet és harcol érte. Lapot szerkeszt, színházat kánál van, de nem bírja szemét kinyitni. Ekkor új, méltó küzdőtárs jelenik meg, a nagy barát: Liszt Ferenc. A magyar szellem két óriása: a költő és a zenész egymásra talál. Amit az egyik a nyelv szívhezszóló erejével hirdet, azt a másik zengő húrokon adja a füllte, hogy a szív dobbanása és a fül'rezdülése tettre buzdítsa a tétovázó lelkeket. Máris száll a dal, mit a nemzetért érzett aggódás és fájdalom csiholt ki: vetel, hogy a magyar saját, szép nyelvén hallja, mint édesanya szájából a gyermek, az oktató szavakat. Elérkezik 1848, az emberiség történelmének egyik legszebb éve. Az álmukban forrongó, de mégis tehetetlenül heverő népek talpukra állnak. Minden felől a forradalmak híre és harci zaja jön a Duna-Tisza vidékére. Pesten az ifjonc, a lánglelkű tanítvány a nép élére áll, De a mester sem tétlenkedik. Már nem ő a vezér. hanem a tanítvány, de nem szégyell mögé állani. ö üdvözli elsőnek barátja és társai cselekedetét: a szabaddá tett sajtót: ,JZelj föl rabágyad kőpárnáiról Beteg, megzsibbadt gondolat! Kiálts föl érzés, mely nyögél Elfojtott, vérző szív alatt!“ Harci dalt ír. Átszellemül lénye, mert érzi népe hajnalát beköszön- te ni az évszázados éj után. S mégis leírhatatlan a fájdalom, amikor a felkelő napot, alighogy az égbolt aljára ért, eltakarta újra a fekete felhő. Süket, ólomsúlyú végzetes csönd ül a hazán. A férfikor delén járó „cigány“, a nemzet énekese összetörik, hiszen: „odalett az emberek vetése“. Búj- dosik ő is, mint annyi sok barátja. Szívétől eltépett halottak gyásza fagyasztja ajkára a szót, hogy egyszer még óriási erővel feltörjön és a némaságban szenvedőket a próféta látnoki szavával reményre tüzelje. „Lesz még egyszer ünnep a világon.“ A megsebzett léleknek, az emberiségért vérző kebelnek ez volt az utolsó, velőket megrázó szava, Még egy rövid kis költemény, mely a haláltváró nagy szellem sóhaja: a „Fogytán van napod“, 8 vége az embernek. Az ember már száz éve halott, de a költő él közöttünk. Azóta az irodalom termékeny földjéből új emberek nőttek ki. Uj nemzedék vette kezébe a fáklyát, hogy tovább adja a még újabbaknak. Az ő emléke mégsem homályosul, hiszen a csillagok milliárdjából is eltűnik szemünk elől végtelenül sok, de a legnagyobbak fénye ránk ragyog, nekünk világít. Tóth Lajos ‘ ,yÁllj közénk és mondjuk hála égnek! Van még lelke Árpád nemzetének.“ Mit jelent Vörösmarty a magyar színészetnek? A színészek Kelemen Lászlóét fellépésétől kezdve a magyar nyelv apostolai voltak. A magyar nyelv azonban még akkoriban igen szegényes volt. Kazinczy ugyan megkezdte a nyelvújítást; új szavakat képzett, kifejezésben és tartalomban gazdáig szókötéseket alkotott, de az így felépített nyelv is szegényes volt sok tekintetben. Vörösmarty Mihály folytatta Kazinczy nyelvújítását; nyelvünkben a nemzeti élemet művészivé, és a művészi kifejezést nemzetivé tette. Bár nem értett zenéhez, de a nyelv, a vers zenéjét nála tökéletesebben senk, sem értette. A dráma nyelvét, ha nem is drámaibbá, de költőibbé varázsolta. Nyelvileg tökéletes, és költőileg pazarul gazdag a Csongor és Tünde« című színdarabját ma is gyönyörködve hallgatjuk és nézzük végig. Már most azzal, hogy a nyelvet költőivé, széppé, kifejezővé és zeneileg tökéletessé tette, a színjátszó stílus is megváltozott. A színésze] megtanultak költői módon tolmácsolni költő műveket. A németes mondatszerkezetek eltűnésével lassanként a németes hangsúlyozás b abbamaradt. Vörösmarty élénken részt vett a pesti állandó magyar szính|áz felépítéséért folytatót: küzdelemben. »Árpád ébredése« című prológusával nyitották még a színházat. Később a színház drámabíráló bizottságának a tagja lett. és Bajza mellett ő volt iaz első számottevő kritikus. Kritikáiban a színészeket a helye: hangsúlyozásra, a tiszta magyar beszédre tanította. Nagyon szerette a színészeket, különösen Egressyt, Megyerit, Leudvayt és Szent- péterit. Baráti körben adott tanácsai, bírálatai, azonkívül dramaturgiai tanulmányai sokat lendítettek szín játszásunkon. Mint író, lelkes propagálója volt Shakespeare-nek. Példamutatói nagyságként állította a nagy angol író úgy a színészek, mint az íróik elé. Hamletrő. írt bírálatában többek közt ezeket mondja: »Nem tartózkodunk kimondani, hogy Shakespeare jó fordítása a leggazdagabb szépliteratu- rának is felér legalább a felével.* (Az első jó fordítás áz ő 'tbuábóT’jelent meg (Julius-1 Ce- fár, 1839). A sok műkedvelői kísérletezés1 után lez az első irodalmi értékű műfordítás, amit a későbbi évtizedekben Petőfi Sándor, Szász Károly, majd minidet betetőzve Arany Jáno. fordításai követték. Vörösmarty drámái, bár azokon Shakespeare hatása észrevehető, úttörő színdarabé! voltak. A gyönyörű jambusokhan megírt »Áldozat* című honfoglaláskori darabját évtizedekig játszották a Nemzeti Színházban, úgyszintén a »CUM és Hunyadiak«, valamint »A fátyol titkai* és a »Marót bán« című színműveit is, Vörösmarty költői nyelve a színjátszás megújhodása volt. Ezt fejlesztette és tökélete- sítet te tovább Arany János. Ennek az lett az eredménye, hogy nyélvünk a 1 egzengzetesebb és a legszebb magyarságon szólalt meg a színpadokon és így végérvényesen talaját vesztette a német színjátszás1 hazánkban, azonkívül megtanult nemcsak a színjátszás, de később a nemzet is zengzetesen, jól hangsúlyozottan, édes anyanyelvén beszélni. Zólyomi Jenő a Jókai Színház tagja. Zengő szava».. Vörösmarty a Kör köztiszteletű másodelnöke több jeles toaszt után egyik legújabb, még zeliol meg nem jelent költeményét Volt elmondandó. Egy pillanat alatt a m étié letértnek is a főterembe önték vendégeiket, egy másik pillanat alatt megtelt minden szék, t minden kissé emelikiedettebb hely, ember ember mögé telepedett, s tömör testté szilárdulva, feszült várakozással csüngött a vendégsereg a költő ajakán. Nem volt semmi nesz, s1 Vörösmarty férfias hangja megzendült. Minden szónak, mit ehnonda, megvolt súlya, hatásiai, mely a szavalás közben gyakran nyilatkozott a hallgatók egyes tört felkiáltásaiban, s a szemek lángoló pillantásaiban. iÉs amint a szavalásnak vége lett, leírhatatlan volt a ’zaj, mit az elragadtatás szült. Mindenfelől e .szavaik hangzottak; Újra, újra, kérjük még egyszer. Másodszor is elszavalta, az elragadtatás nagyobb volt, mint valaha. A költemény címe; .Országháza. (A Pesti Hírlap egyik 1846. novemberi számának tudósításából).
