Viharsarok népe, 1955. szeptember (11. évfolyam, 205-230. szám)

1955-09-25 / 226. szám

I9SS. »Nf^iol^r 25., vasJfrtsj» ViUóA&awk Hifte KRITI Filmbírálat Ed Mariin, a pincérfiű ÜJ REZSŐ: Hallgató Csendesecskén csendesedve halkan húzom vonóin a húrokon végig.-.-, Azt dalolom el a hegedűmön, hogy a szőlőnk már szüretre érik. — Uj vendégünk jár-kel a határban, — ökörnyá! száll szelíd napsugárban;;! Mintha a táj nagy zenekar volna; zümmög, dalol, csilingel itt minden. Friss hajnalból derűs reggel támad, a mezőkről fürge szellő libben, s tavak, folyók hullámával lágyan elmerül az őszi muzsikában.;. Nagybőgőként búg, brummog egy traktor, a szép őszi hallgatót kíséri. Csengő-bongó vasak zenéjével, a gépműhely cimbalmozik néki. Gyárak kürtje kontráz ik keményen, a zengő táj szíve közepében! A furulyás egy távoli mozdony; hangja rezgő indulat a rónán. — Millió száj dalolja az őszben a nótánkat — leggyönyörűbb nótám! — Tél közelít, de a tavaszt látom; megyünk, megyünk! — Lábnyom után lábnyomg6a BONUS ISTVÁN: m • Oreganyám Hajában szalag volt, szemén ragyogás. A napra villantotta gyöngy-fogát. Gondtalanul fogadta a hajnalt S a lassú napok kedves alkonyát. Mesével, dallal múltak az esték, Egy-egy legényért vágy gyúlt az arcán, S ráhullt a szerelmes szomorúság. Titkok scjdülfcek az álma alján. Tél végén az ablakukba kiállott: Rendezgette a muskátli virágot. A tavasz vezette nagyapámat Ezer ürüggyel az ablak alatt, S szeme elárulta nagy szerelmét, Nem várta meg a szűkös szavakat, Nagyanyám válaszolt mosolyával, Fehér homlokáról áradt a fény: Beszéltek a lesütött pillái ~ Te vagy az első, az első legény!... Ablakomnál soha senki nem állott, Kérdezd meg csak a in nskátli virágot, Hosszú évek nem máltak nyomtalan, Barázdát hagytak- az arcokon. Sok könnyet kívánt: háború, Ínség, Száz sorscsapás, sok temetett rokon,!{ Nagyanyám őrt állt a tűzhely mellett, «■ Itthon is dúltak az é'etesaták! Négy gyermeke ke nyerőért küzdött, Hősebb volt talán mint a katonák! Átvészelte a háborús világot; Megőrizte a muskátli virágot. Az élet gyorsan, fürgén elsuhan, Mint őszi fény a dombok hajlatán, De gondok s apró örömök között, Nem tűnődött el rajta nagyanyám, Ha járt az esze, képzeletében Felkereste felnőtt fiát, lányát, S mintha saját életét csókolná, Úgy -sókolt engem, az unokáját. S vén szemébe bezárta a világot: Itt hagyta mind a muskátli virágot... | Albert Maltz amerikai író szín­darabjának filmváltozata az »Ed Martin, a pincérfiú«. Nálunk nem ismerős a darab, de az az érzé­sünk, hogy ebből a német film­ből tökéletesen megismertük azt. A forgatókönyv írója ugyanis el­követte azt a Jiibát, hogy, a szín­darab min ién mozzanatának vis­szaadása kedvéért nem éilt a fil'tn mérhetetlen lehetőségeivel: a for­dulatokban gazdag cselekményt falak közé zárta, s így minden valószínűség szerint érintés nél­kül jutnak hozzánk a színdarab­ból jelentős részek. Ezzel el le­hetett volna teljesen rontani a filmet, de szerencsére olyan em­ber kezébe került a rendezés, aki a színpadi "jeleneteket is meg tudta olyan forróságú drá­mai levegővel tölteni, amilyen­nel főképpen csak a film kü­lönleges eszközeivel lenne lehet­séges. Emst Kahler ez a ren­dező, a filmnek ez az említett erénye az ő munkáját dicséri. De művészetét más egyebek is jel­lemzik, többek között az, hogy nem dolgozik a gengszterfilmek sokat és hatásosan használt fo­gásaival — noha kísértetiesen csábítók rá a lehetőségek —, ha­nem mély realizmusra törekszik, az ábrázolás legtisztább eszközei­vel. hogy izgal­Úgy indul a film. más bűnügyi történet bontakozik ki az első percekben történő pisztolylövés eldörrenése nyo­mán. A későbbiek során azon­ban egészen más kerekedik ki belőle — sokkal több lesz a film, mint bűnügyi történet. Azt mu­tatja be, hogy az amerikai ál­lamhatalom hivatali vezető sze­mélyiségei semmiben sem kü­lönböznek a közveszélyes gengsz­terektől, — a leggyalázatosabb aljasságoktól sem visszariadó, korrupt, szemforgató gazemberek az emberiesség, jog és szabadság képviselői és őrei Amerikában. Mindezt a film Ed Martin tra­gikus történetébe csomagolva mondja el. A cselekmény középpontjában egy gyilkosság áll: valamelyik amerikai városka egyik szállodá­jában meggyilkolnak egy embert, s Ed Martin, az egyetlen szem­tanú segítségével, kézre kerítik a tettest. A város urainak kapóra jönne a példás ítélet, mert a gyilkos hosszú idő óta rettegés­ben tartotta a várost, s eltávo­lításával a soronlévő választások­hoz megnyernék a közvéleményt. Végül azonban maga a rendőr­ség, ügyészség, bíróság kénytelen a gyilkos védelmére szegődni, mert ha az a kihallgatás során beszélni kezdene, villamosszékbc juttathatná a város urait kivétel nélkül. Ezért inkább Ed Mar­tint keverik a szenny es ügybe, s az igazi tettest pedig szabadon bocsátják. Hogy bőrüket ment­sék, megölik a szerencsétlen fiút, s halálát öngyilkosságnak tüntetik fel 7- úgy, mintha Ed Martin öngyilkosságával vallotta volna be bűnösségét. iTi ' “ i Albert Maltz I Ez Amerika. | a követkeaő. két írta a színdarab német fel­dolgozójának: »A cselekmény 20 évvel ezelőtt megtörtént ese­ményt dolgoz fel. A darab döntő vonásaiban mégis éppen úgy visz- szatükrözi az amerikai politika mai vezetőinek és a korrupció­nak kapcsolatát, akár 20 eszten­dővel ezelőtt.« Tehát a törté­net kétszeresen is hiteles. A színészek szinte kivétel nél­kül kiváló művészi teljesítmény t nyújtanak, alakításukkal hozzá­járulnak ahhoz, hogy a nézőben teljes kép alakuljon ki az ame­rikai urak »igazságszolgáltatásá­ról«. Különösen kitűnő Wade és Zelli alakítójának játéka... Ez a német film méltóképpen megállja a tavasz óta látott nagyszerű új olasz és francia filmek sorában a hel\ ét. ö. T. L Dér Ferenc: SZERELEM Novella A szobában csak az asztali lámpa égett. Az alezredes hátradőlve ült székében és kutatóan nézett az íróasztal előtt ülő hadnagyra,-, Csend vplt, s a csendet a pa­rancsnok szava törte meg. — Nos, beszéljen, hallgatom. A hadnagy alig láthatóan megrezzent, jelpillantott, aztán újra lehajtotta a fejét. Ke­zével tétován a cigarettás doboz felé nyúlt, de a mozdulat félbemaradt... Beszélni kez­dett. * A tiszti iskolát kiválóan végeztem el, hadnaggyá avattak. Az avatáson is­merkedtem meg az egyik tiszttársam húgá­val, Marikával. Csodálatosan szép volt az es­te. Táncoltunk, kart karbafűzve sétáltunk és én úgy éreztem, hogy ebben a kislányban meg­találtam valamit. A szépséget, a bűbájos ked­vességet, a kedves finomságot, a melegsé­get... Láttam a mosolyát, csodálkozó tekinte­tét, éreztem az egyenruhámhoz simuló a lak­ját és nagyon boldog voltam. Az est elmúlt, s utána sokszor találkoz­tunk. Szerelmünk úgy bontakozott ki, mint tavasszal a virág. Mennyi sok boldog percet, órát töltöttünk együtt... S azt hittem, enyém a világ... Szeret... szeret... — ezt súgták fü­lembe a kert fái, s a lágy susogásra a szívem válaszolt: Szeretem... szeretem.... Az egvik vasárnap kirándultunk a he­gyekbe. Egy erdei tisztáson pihentünk le. Hevertünk a selymes füvön és én fölé hajoltam. Rámnézett csodálkozó, nagy sze­mével, szája egy picit kinyílt. Akkor lát­tam meg igazán, hogy milyen szép, milyen drága nekem. Ráborvltam és csókoltam, csó­koltam... — Szeretlek, te drága, te minden... A világ eltűnt körülöttünk, csak mi vol­tunk ketten, csak mi léteztünk egymásnak és egymásért. ' — Az enyém leszel? — A tiéd... Csak a tiéd... S múlt az idő... A szolgálatom nehéz volt, de nem ismer­tem nehézséget. Ha elfáradtam, Marika drá­ga arca merült fel előttem, s erőm újrapezs- dült. J7gy alkalommal találkozót beszéltünk meg — de váratlan szolgálati út mi­att nem mehettem el. Várt rám, nehezen várt, és én tudtam ezt. Fájt a tudat, de a kö­telességmulasztás még jobban fájt volna. Azután táborba vonultunk. A hosszú hó­napok alatt csak gyöngybetűkkel írt leveleit s fényképét láthattam, ritkán találkoztunh Egy-két levélre nem tudtam — elfelejtettem választ küldeni. S jött előbb a kedves meg­rovás, aztán a figyelmeztetés, s végül ő sem írt. Várt. Telve voltam ‘munkával. A táborélethez teljes szív, teljes odaadás kell. Marika ott élt bennefri, ott tündökölt előttem. Lelkem­ben a szerelem s a hivatás párviadala dúlt — ahelyett, hogy egymásba fonódva, össze­forrva, még nemesebbé acélozta volna tettei­met. Hosszú volt a csend. Emlékszem, sátram előtt ültem, néztem a csillagokat, s ezernyi gondolat zsongott bennem. Marika... Marika.. S tudtam, hogy a hosszú csendért én va­gyok a hibás. Akkor írtam egy hosszú-hosszú levelet. „Belátom hibámat, ne haragudj rám... Na­gyon hiányzol nekem, szükségem van rád, drágám. Veled és érted nagyot alkotok, de nélküled üres a lelkem...“ A szívemet és szerelmemet küldtem a levéllel. „Leveledet megkaptam... Jó táborozást!“ volt a válasz. Hideg és kegyetlen válasz volt. Megkeményítettem a szívemet. De a szívem mélyén azért fájt valami, nagyon fájt... Végeztem a munkámat. Megdicsértek, elismertek, de ahányszor kimondtam, hogy „a dolgozó népet szolgálom“ — Marika arca is ott lebegett előttem, hiszen, amit tettem, érte is tettem. És egyszer nem bírtam tovább lelkem terhét. Elmondtam mindent a párttitkárunk­nak, kérve kértem, segítsen. — ö beszélt önnel... S most itt vagyok Ön előtt, alezredes elvtárs. Hallani akarta a történetet. íme, el­mondtam... *. Az alezredes felállt az asztal mellől, megkerülte és odalépett a hadnagy mögé, kezét rátette a kétcsillagos váll-lapra. — ön nagyon szereti ezt a lányt, had­nagy elvtárs. És ő is nagyon szereti ma* gát... A hadnagy megrázta a fejét. — Nem, mert ha szeretett volna... — Nos? — A parancsnok az ajtóhoz lé­pett és kitárta. Az ajtó előtt magas, szőke lány állt. 4 szeme könnyes volt, de mosolygott. — Marika! — A hadnagy tétován fel­állt és a karcsú alak felé lépett. Es egymás karjába repültek. Az ajtó halkan becsukódott. A parancsnok ment ki a szobából.

Next

/
Thumbnails
Contents