Viharsarok népe, 1955. szeptember (11. évfolyam, 205-230. szám)
1955-09-25 / 226. szám
I9SS. »Nf^iol^r 25., vasJfrtsj» ViUóA&awk Hifte KRITI Filmbírálat Ed Mariin, a pincérfiű ÜJ REZSŐ: Hallgató Csendesecskén csendesedve halkan húzom vonóin a húrokon végig.-.-, Azt dalolom el a hegedűmön, hogy a szőlőnk már szüretre érik. — Uj vendégünk jár-kel a határban, — ökörnyá! száll szelíd napsugárban;;! Mintha a táj nagy zenekar volna; zümmög, dalol, csilingel itt minden. Friss hajnalból derűs reggel támad, a mezőkről fürge szellő libben, s tavak, folyók hullámával lágyan elmerül az őszi muzsikában.;. Nagybőgőként búg, brummog egy traktor, a szép őszi hallgatót kíséri. Csengő-bongó vasak zenéjével, a gépműhely cimbalmozik néki. Gyárak kürtje kontráz ik keményen, a zengő táj szíve közepében! A furulyás egy távoli mozdony; hangja rezgő indulat a rónán. — Millió száj dalolja az őszben a nótánkat — leggyönyörűbb nótám! — Tél közelít, de a tavaszt látom; megyünk, megyünk! — Lábnyom után lábnyomg6a BONUS ISTVÁN: m • Oreganyám Hajában szalag volt, szemén ragyogás. A napra villantotta gyöngy-fogát. Gondtalanul fogadta a hajnalt S a lassú napok kedves alkonyát. Mesével, dallal múltak az esték, Egy-egy legényért vágy gyúlt az arcán, S ráhullt a szerelmes szomorúság. Titkok scjdülfcek az álma alján. Tél végén az ablakukba kiállott: Rendezgette a muskátli virágot. A tavasz vezette nagyapámat Ezer ürüggyel az ablak alatt, S szeme elárulta nagy szerelmét, Nem várta meg a szűkös szavakat, Nagyanyám válaszolt mosolyával, Fehér homlokáról áradt a fény: Beszéltek a lesütött pillái ~ Te vagy az első, az első legény!... Ablakomnál soha senki nem állott, Kérdezd meg csak a in nskátli virágot, Hosszú évek nem máltak nyomtalan, Barázdát hagytak- az arcokon. Sok könnyet kívánt: háború, Ínség, Száz sorscsapás, sok temetett rokon,!{ Nagyanyám őrt állt a tűzhely mellett, «■ Itthon is dúltak az é'etesaták! Négy gyermeke ke nyerőért küzdött, Hősebb volt talán mint a katonák! Átvészelte a háborús világot; Megőrizte a muskátli virágot. Az élet gyorsan, fürgén elsuhan, Mint őszi fény a dombok hajlatán, De gondok s apró örömök között, Nem tűnődött el rajta nagyanyám, Ha járt az esze, képzeletében Felkereste felnőtt fiát, lányát, S mintha saját életét csókolná, Úgy -sókolt engem, az unokáját. S vén szemébe bezárta a világot: Itt hagyta mind a muskátli virágot... | Albert Maltz amerikai író színdarabjának filmváltozata az »Ed Martin, a pincérfiú«. Nálunk nem ismerős a darab, de az az érzésünk, hogy ebből a német filmből tökéletesen megismertük azt. A forgatókönyv írója ugyanis elkövette azt a Jiibát, hogy, a színdarab min ién mozzanatának visszaadása kedvéért nem éilt a fil'tn mérhetetlen lehetőségeivel: a fordulatokban gazdag cselekményt falak közé zárta, s így minden valószínűség szerint érintés nélkül jutnak hozzánk a színdarabból jelentős részek. Ezzel el lehetett volna teljesen rontani a filmet, de szerencsére olyan ember kezébe került a rendezés, aki a színpadi "jeleneteket is meg tudta olyan forróságú drámai levegővel tölteni, amilyennel főképpen csak a film különleges eszközeivel lenne lehetséges. Emst Kahler ez a rendező, a filmnek ez az említett erénye az ő munkáját dicséri. De művészetét más egyebek is jellemzik, többek között az, hogy nem dolgozik a gengszterfilmek sokat és hatásosan használt fogásaival — noha kísértetiesen csábítók rá a lehetőségek —, hanem mély realizmusra törekszik, az ábrázolás legtisztább eszközeivel. hogy izgalÚgy indul a film. más bűnügyi történet bontakozik ki az első percekben történő pisztolylövés eldörrenése nyomán. A későbbiek során azonban egészen más kerekedik ki belőle — sokkal több lesz a film, mint bűnügyi történet. Azt mutatja be, hogy az amerikai államhatalom hivatali vezető személyiségei semmiben sem különböznek a közveszélyes gengszterektől, — a leggyalázatosabb aljasságoktól sem visszariadó, korrupt, szemforgató gazemberek az emberiesség, jog és szabadság képviselői és őrei Amerikában. Mindezt a film Ed Martin tragikus történetébe csomagolva mondja el. A cselekmény középpontjában egy gyilkosság áll: valamelyik amerikai városka egyik szállodájában meggyilkolnak egy embert, s Ed Martin, az egyetlen szemtanú segítségével, kézre kerítik a tettest. A város urainak kapóra jönne a példás ítélet, mert a gyilkos hosszú idő óta rettegésben tartotta a várost, s eltávolításával a soronlévő választásokhoz megnyernék a közvéleményt. Végül azonban maga a rendőrség, ügyészség, bíróság kénytelen a gyilkos védelmére szegődni, mert ha az a kihallgatás során beszélni kezdene, villamosszékbc juttathatná a város urait kivétel nélkül. Ezért inkább Ed Martint keverik a szenny es ügybe, s az igazi tettest pedig szabadon bocsátják. Hogy bőrüket mentsék, megölik a szerencsétlen fiút, s halálát öngyilkosságnak tüntetik fel 7- úgy, mintha Ed Martin öngyilkosságával vallotta volna be bűnösségét. iTi ' “ i Albert Maltz I Ez Amerika. | a követkeaő. két írta a színdarab német feldolgozójának: »A cselekmény 20 évvel ezelőtt megtörtént eseményt dolgoz fel. A darab döntő vonásaiban mégis éppen úgy visz- szatükrözi az amerikai politika mai vezetőinek és a korrupciónak kapcsolatát, akár 20 esztendővel ezelőtt.« Tehát a történet kétszeresen is hiteles. A színészek szinte kivétel nélkül kiváló művészi teljesítmény t nyújtanak, alakításukkal hozzájárulnak ahhoz, hogy a nézőben teljes kép alakuljon ki az amerikai urak »igazságszolgáltatásáról«. Különösen kitűnő Wade és Zelli alakítójának játéka... Ez a német film méltóképpen megállja a tavasz óta látott nagyszerű új olasz és francia filmek sorában a hel\ ét. ö. T. L Dér Ferenc: SZERELEM Novella A szobában csak az asztali lámpa égett. Az alezredes hátradőlve ült székében és kutatóan nézett az íróasztal előtt ülő hadnagyra,-, Csend vplt, s a csendet a parancsnok szava törte meg. — Nos, beszéljen, hallgatom. A hadnagy alig láthatóan megrezzent, jelpillantott, aztán újra lehajtotta a fejét. Kezével tétován a cigarettás doboz felé nyúlt, de a mozdulat félbemaradt... Beszélni kezdett. * A tiszti iskolát kiválóan végeztem el, hadnaggyá avattak. Az avatáson ismerkedtem meg az egyik tiszttársam húgával, Marikával. Csodálatosan szép volt az este. Táncoltunk, kart karbafűzve sétáltunk és én úgy éreztem, hogy ebben a kislányban megtaláltam valamit. A szépséget, a bűbájos kedvességet, a kedves finomságot, a melegséget... Láttam a mosolyát, csodálkozó tekintetét, éreztem az egyenruhámhoz simuló a lakját és nagyon boldog voltam. Az est elmúlt, s utána sokszor találkoztunk. Szerelmünk úgy bontakozott ki, mint tavasszal a virág. Mennyi sok boldog percet, órát töltöttünk együtt... S azt hittem, enyém a világ... Szeret... szeret... — ezt súgták fülembe a kert fái, s a lágy susogásra a szívem válaszolt: Szeretem... szeretem.... Az egvik vasárnap kirándultunk a hegyekbe. Egy erdei tisztáson pihentünk le. Hevertünk a selymes füvön és én fölé hajoltam. Rámnézett csodálkozó, nagy szemével, szája egy picit kinyílt. Akkor láttam meg igazán, hogy milyen szép, milyen drága nekem. Ráborvltam és csókoltam, csókoltam... — Szeretlek, te drága, te minden... A világ eltűnt körülöttünk, csak mi voltunk ketten, csak mi léteztünk egymásnak és egymásért. ' — Az enyém leszel? — A tiéd... Csak a tiéd... S múlt az idő... A szolgálatom nehéz volt, de nem ismertem nehézséget. Ha elfáradtam, Marika drága arca merült fel előttem, s erőm újrapezs- dült. J7gy alkalommal találkozót beszéltünk meg — de váratlan szolgálati út miatt nem mehettem el. Várt rám, nehezen várt, és én tudtam ezt. Fájt a tudat, de a kötelességmulasztás még jobban fájt volna. Azután táborba vonultunk. A hosszú hónapok alatt csak gyöngybetűkkel írt leveleit s fényképét láthattam, ritkán találkoztunh Egy-két levélre nem tudtam — elfelejtettem választ küldeni. S jött előbb a kedves megrovás, aztán a figyelmeztetés, s végül ő sem írt. Várt. Telve voltam ‘munkával. A táborélethez teljes szív, teljes odaadás kell. Marika ott élt bennefri, ott tündökölt előttem. Lelkemben a szerelem s a hivatás párviadala dúlt — ahelyett, hogy egymásba fonódva, összeforrva, még nemesebbé acélozta volna tetteimet. Hosszú volt a csend. Emlékszem, sátram előtt ültem, néztem a csillagokat, s ezernyi gondolat zsongott bennem. Marika... Marika.. S tudtam, hogy a hosszú csendért én vagyok a hibás. Akkor írtam egy hosszú-hosszú levelet. „Belátom hibámat, ne haragudj rám... Nagyon hiányzol nekem, szükségem van rád, drágám. Veled és érted nagyot alkotok, de nélküled üres a lelkem...“ A szívemet és szerelmemet küldtem a levéllel. „Leveledet megkaptam... Jó táborozást!“ volt a válasz. Hideg és kegyetlen válasz volt. Megkeményítettem a szívemet. De a szívem mélyén azért fájt valami, nagyon fájt... Végeztem a munkámat. Megdicsértek, elismertek, de ahányszor kimondtam, hogy „a dolgozó népet szolgálom“ — Marika arca is ott lebegett előttem, hiszen, amit tettem, érte is tettem. És egyszer nem bírtam tovább lelkem terhét. Elmondtam mindent a párttitkárunknak, kérve kértem, segítsen. — ö beszélt önnel... S most itt vagyok Ön előtt, alezredes elvtárs. Hallani akarta a történetet. íme, elmondtam... *. Az alezredes felállt az asztal mellől, megkerülte és odalépett a hadnagy mögé, kezét rátette a kétcsillagos váll-lapra. — ön nagyon szereti ezt a lányt, hadnagy elvtárs. És ő is nagyon szereti ma* gát... A hadnagy megrázta a fejét. — Nem, mert ha szeretett volna... — Nos? — A parancsnok az ajtóhoz lépett és kitárta. Az ajtó előtt magas, szőke lány állt. 4 szeme könnyes volt, de mosolygott. — Marika! — A hadnagy tétován felállt és a karcsú alak felé lépett. Es egymás karjába repültek. Az ajtó halkan becsukódott. A parancsnok ment ki a szobából.
