Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1938–1942

1942. szeptember

12 4. bekövetkezett, hanem ki akarnak válni az egyházkerület és az egyetemes egyház kebeléből. A kerületi presbitérium megállapítja, hogy a kiválásra sem az egyházkerület, sem az egyetemes egyház okot nem adott. A kiválni akaró egyházközségek arra hivatkoznak, hogy a 23 évig tartott elszakítás folyamán szerzett egyházi önállóságukat most népi alapon akarják megtartani. A kerületi presbitérium megállapítja, hogy a bácskai evangélikus német egyházközségek lelkészei még 1930-ban is a bányakerület püspökétől nyerték felszentelésüket. Tudomásunk szerint az önálló szervezkedés csak 1930-ban indult meg és a jugoszláv államtól csak 1940-ben nyerte elismertetését. Ez a lényegében csak egyéves önállóság nem törheti szét azt a több mint kétszázados összetartozást, amely a bácskai németnyelvű egyházközségek és a bányai egyházkerület között testvériesen és mindkét fél javára fennállott. A kerületi presbitérium az állami és egyházi törvények rendelkezéseinek megváltoztatására nincs jogosítva. Már pedig az állami és egyházi törvények a nyelvi és népi elkülönülést nem ismerik. A kerületi presbitérium a bácskai németnyelvű evangélikus egyházközségeket a bányai egyházkerület törvényszerű és valóságos tagjainak tekinti, őket a kerület kebeléből ki nem bocsáthatja, annál kevésbbé, mert ilyen jogok gyakorlására egyedül csak az országos zsinat illetékes, amely törvényeket hozhat és így változtathat is. A kerületi presbitérium az evangélium Urára hivatkozva arra kéri a bácskai németnyelvű evangélikusokat, hogy amire iratukban készeknek is nyilatkoztak, tartsák fenn velünk a testvéri együttműködés mindettőnkre nézve áldásos viszonyát, de nem a fennálló törvények keretein kívül, hanem azokon belül, úgy, amint azt elődeik is Istennek tetsző módon fenntartották." Kérem a kerületi közgyűlést, hogy a presbitérium álláspontját jóváhagyóan tudomásul venni méltóztassék. Meg kell állapítanom, hogy a bácskai németnyelvű evangélikus egyházközségek elszakadási törekvése bennünket nagyon fájdalmasan érint. Nem szolgáltunk rá erre a testvérietlen magatartásra. Tudom, hogy mozgolódásukban nagy része van az idegen befolyásolásnak. Többször is kértem a zágrábi és berlini evangélikus püspököket, hogy ne avatkozzanak bele egyházunk ügyeibe. Minden kérésem és minden tiltakozásom eredménytelen volt. Nagyrészben azért, mert itthon is olyan emberek ragadták kezükbe a sokszor egészen erőszakos hatalmat, akik a magyarsággal sem polgári, sem egyházi téren testvérként együttérezni nem tudnak, együttműködni nem akarnak. Ezt nemcsak én állapítom meg, hanem megállapítja az Apatinban megjelenő ,,Die Donau" c. német lap is, melynek ez évi május 30-án megjelent száma ezt írja: ,,A körzetek vezetése csaknem kizárólagosan olyan emberek kezében van, akik a magyar állameszméről mit sem tudnak, vagy tudni sem akarnak. Évek óta rendszeresen építgetik a magyarsággal való ellentétet, ami a mai németség sok rétegében a hihetetlen gyűlölet formáját vette fel . . . Ahelyett, hogy a németséget felvilágosítanák, hogy a Délvidék visszacsatolása Németország vezérének beleegyezésével történt és így végleges, a körzeti vezető Bácsszentivánon és Csonoplván olyan beszédet tartott, amelytől nagyon távol áll a magyar állameszme igenlő elismerése" . . . Nem akarom felvetni azt a kérdést, hol van ilyen törekvésekkel szemben a magyar állam törvényőrző szervezete, de azt a kérdést, úgy érzem, fel kell vetnem: hol vannak azok a tisztes, a múltakért hálás német testvérek, akik a magyar haza iránt való polgári és emberi kötelezettségeiket átérzik? Hol vannak azok a hazafias német testvérek, akiket a magyar állam és a magyar társadalom az ország vezérlő helyeire