Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1938–1942

1942. szeptember

9 hívei ellen. A 200Ü év óta nemzedékeket boldogító keresztyénséget sokan 4. idejemúltnak vitatják. Mások a vallást létében támadják. A világháború ma egyúttal vallásháború is. Annál fájóbb és annál szégyenletesebb, hogy ezt a háborút keresztyén népek vívják keresztyén népékkel, testvérek a testvérekkel, Krisztus megváltottai a Krisztus megváltottaival. De éppen e visszás világhelyzetben kell felövezni derekunkat, hogy a hitvallók lelkével teljesíthessük keresztyén hivatásunkat. Evangélikus egyházunk születésétől fogva mind máig a hitvallók útján járt és az Isten igéjének szolgálatába állította erőit. A komoly világválság e nehéz napjain is ezt kell cselekednie. Pedig nem könnyű a helyzete. Sőt egyenesen válságos. Világviszonylatban is, itthon is. Körülöttünk és kívülöttünk mindenütt harc, bennünk pedig hanyatló öntudat és sorvasztó elernyedés. Az a nagyarányú és biztató evangéliumi mozgalom, amelyet az első világháború után a nagyemlékű Söderblom svéd érsek lángolóra szított, az ő halála s különösen a második világháború bekövetkezése után elhamvadt. A lutheranizmus ismét atomjaiban viaskodik az ellenséges korszellemmel. A reformáció bölcsőjéből is csak a sorvadozó vallásos élet zsarátnokának fel-fellobbanó fénye ütődik át hozzánk a politika mindent elködösítő homályából. Söderblom a világ lutheránusait akarta tömöríteni, a Német Evangélikus Külügyi Hivatal ellenben még a történelmi egységeket is megbontja és darabokra tördeli. Olyan történelmi vétek ez az evangélium egyháza ellen, amit sem megérteni, sem megbocsátani nem lehet. — Az északi államokban élö evangélikus testvérek erőteienek; az amerikai egyházak külsőleg is, belsőleg is távol állanak tőlünk. A magyar evangélikus egyház a világ e részén magában áll, külső segítség nélkül. Ezért kell derekét felöveznie és nehéz sorsának terhét hordozva kiállnia keresztjével, ajkán e büszke vallomással: Nekem mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem erőssé tesz. (Fii. 4 : 13.) Mert itthon is sok bajjal küzködünk. A kisebbségi sors minden hátrányát érezzük és szenvedjük. Már eddig is többször szóvá tettem, hogy az állami és különösen a közigazgatási hatóságok egyházunk és híveink természetes és jogos igényeit nem méltányolják és nem elégítik ki, sőt lehetőleg mellőzik. Csak a tanügyek terén említek meg néhány bántó tünetet. Békéscsabán az állami iskolákban az evangélikus tanulók száma meghaladja az 50%-ot, mégis a mezőgazdasági népiskolában csak egy, a polgári iskolában kilenc tanerő közül csak kettő evangélikus. Még kiáltóbb a helyzet a Kocsiczky-tanyai iskolában, ahol 30 evangélikus tanuló mellett csak 2 a római katolikus s mégsem neveztek ki evangélikus tanítót, noha ismételten kértük. Szarvason is az állami polgári leányiskolában csak 1 tanerő evangélikus, Tótkomlóson 10 tanerő közül csak 2, holott az egész község pár száz lélek híján evangélikus. És mi ezt a velünk szemben kedvezőtlen és káros magatartást meglehetős egykedvűséggel türjük. Igaz, hogy néha-néha — kiáltóbb sérelem esetén —, egyegy félénkszavú felterjesztésben feljajdulunk, de ha kérő vagy óvó szavunkat elhallgatják, rendesen mi is el szoktunk hallgatni. Megnyugszunk abban, hogy az állam hatalmasabb, mint mi, a gyenge államsegélyes egyház. Holott fel kellene övezni derekunkat és kiállani és megmondani mindazt, amit az Űr nekünk megparancsolt és amit a múltunk igazol, hogy mi évszázadok óta e nemzet és ez ország építésének becsületes és hű munkásai vagyunk, akik itt hivatást töltünk be. Aki bennünket az építő munkában gátol vagy hátráltat, és aki a bennünk lévő erőket