Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1938–1942

1941. október

23 felszámolásra kerülő időszakban küldetésének teljesítéséért? Hogyan állt a sziklán, amelyen felépült? Első kötelességünk a hívek közösségében az evangéliumot tisztán hirdetni és a szentségeket Krisztus rendelése szerint kiszolgáltatni. Az igehirdetés dolgában már említettem, hogy az az egész kerületben a püspöki kar által kijelölt eisenachi perikópa-rendszer szerint történt. A délelőtti istentiszteletek alapígéi az eisenachi-rendszer evangéliumi perikópái voltak. A délutáni istentiszteleteken kátéprédikációk alakjában a Kis Káté került feldolgozásra, előre megállapított szentírási helyek alapján. Egységesen számolnak be a jelentések arról, hogy az igehirdetésre a lelkészek minden alkalmat felhasználtak. Egyrészt szaporították a templomi istentiszteleteket, másrészt az Igének a templomon kívüli hirdetését általánossá tették. Ez bibliaórákon, vallásos összejöveteleken, házi istentiszteleteken történt. Örvendetes az is, hogy nemcsak az igehirdetések számának növelése volt a cél, hanem itt-ott már az igehirdetés milyenségére is kiterjedt a felelős tényezők figyelme. Ennek általánossá kell válnia, mert szükséges, hogy Isten Igéjét tisztán hirdessük. A szentségek kiszolgáltatása tekintetében előbb az úrvacsora szentségével kell számolnunk. Sajnálatos, hogy míg eddig majdnem minden évben azt jelenthettem, hogy az úrvacsorázók száma emelkedett, ez évben fogyásról kell számot adnom. Pedig a hivatalosak mindent megtettek, hogy a híveket a kegyelem asztalához hívják. Meg kell említenem, hogy a mutatkozó csökkenés valószínűleg a nagyheti légvédelmi készültség következménye, hiszen tudjuk, hogy az úrvacsoravétel szempontjából éppen a nagyhétnek és a húsvétnak van legnagyobb jelentősége. A szentségek kiszolgáltatásáról szólván, nem mulasztom el megemlíteni, hogy a mult hónapban az apostagi egyházközségben öt kisgyermeket kereszteltem meg. A mult év szeptemberében tartott canonica visitatio alkalmával ugyanis az egyke és a gyermektelenség elterjedt bűne miatt felemeltem feddő szavamat a gyülekezet előtt s mikor örömmel értesültem arról, hogy a komoly intő szó nem hangzott el hiába, elhatároztam, hogy magam részesítem a keresztség szentségében azokat a gyermekeket, akikkel Isten megáldotta a szülőket, az egyházat és a hazát. Ezzel súlyt akartam adni az élet értékének s megbecsülést a keresztség szentségének. Az Igének a hívek közösségében való hirdetésén kívül a lelkészek gondot fordítottak arra is, hogy egyházunk tagjait otthonukban felkeressék. Éppen itt volt már az ideje annak, hogy újból megkezdődjék ez a lelkészi szolgálat, mert — mint az egyik jelentés nyíltan kimondja — a hívek már elszoktak a látogatástól és sokszor kérdő, meg nem értő tekintettel fogadták a kötelességét teljesítő lelkészt. A látogatások ma még nem fogják át az egész egyházat, de kötelességünk, hogy minél általánosabbá és gyakoribbá tegyük azokat. A lelkészi látogatásoknál is az első helyen kell szerepelnie az Igének, természetesen az alkalomkívánta formában. Szórványsorsunk nehéz s mindig nehezebb terheket rak ránk. Az a belterjes munka, amelyet évekkel ezelőtt a legjobban veszélyeztetett szórványvidékeken elkezdtek, tovább folyik s szép eredményeket mutat fel, de ma már látszik, hogy az a fiatalos lelkesedésből táplálkozó készség, amelyet a hivatásérzet még csak erősített, sokszor megtörik vagy a közönyösségen, vagy az elérhetetlen távolságokon, vagy az anyagiak hiányán. A szórványlelkész a legszegényebb. A szórványokat gondozó egyházközségnek komoly gondot okoz az, hogy honnan teremtse elő a