Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1938–1942

1941. október

22 és végső eredményben Isten országának építését, evangélikus voltunknak emberi nyelveken felülálló egyetemességét s a magyar evangélikusság négyszázados hagyományait és tökéletes egységét akarja szolgálni. A szlovák egyházmegyén kívül visszatért kerületünkbe három magyar és részben német hívekből álló egyházközség is: Szabadka, Óbecse és Zombor. Ezek a német esperességbe tartoztak. Szabadka és Óbecse már közgyűlési határozattal kimondta csatlakozását, Zombor hivatalos határozata eddig még nem érkezett hozzám. Visszatért az Újvidék városában élő s ez idő szerint körülbelül 500 lelket számláló magyar evangélikusság is, mert természetesnek tartja, hogy csak az ősi keretek között helyezkedhetik el. Ez egyházközségek államsegélye, nyugdíj intézeti ügye és közigazgatási kérdései tekintetében a helyzet ugyanaz, mint amit a bácsi egyházmegyével kapcsolatban ismertettem. Isten áldása legyen a visszatérteken és valamennyiünkön! Tisztelt Közgyűlés! Az elmúlt munkás évre, most már az egyes esperességekről nyert kép ismeretében visszatekintve, szomorú érzéssel kell megállapítanom, hogy az a lendület, mely az utóbbi években olyan sok reménységre adott jogosan okot, vesztett erejéből. Az esperesi jelentésekből és püspöki szolgálatom során szerzett tapasztalataimból kétségtelenül meg kell ezt látnom, és ha megláttam, őszintén fel is kell tárnom. Sokan külső okokat keresnek az ellanyhulás igazolására. Az évek óta pusztító árvíz nemcsak szegényítette a népet, hanem sok esetben egész vidékeket távoltartott az Isten Igéjének hallgatásától. Az anyagi helyzet és a gazdasági élet romlása s az ennek nyomán járó keserűség eltompította a lelkeket. A világszerte zajló óriási küzdelem, amelyben egész földrészek csatáznak, az emberek érdeklődését a jelenvaló világ eseményeire irányítja. Sohasem érezte még az emberiség s benne a mi kisebb állami s egyházi közösségünk a válság valóságát annyira, mint ma. A mögöttünk elmaradó hetek s a ránk köszöntő napok úgy suhannak, a múltba, hogy senki sem siratja meg őket, mert mindenki csak vár, vár egy olyan ígéretnek beteljesedésére, ami már évek óta ott dereng jövőbenézésünk ködös látóhatárán. Mindent ideiglenesnek s átmenetinek tekint az ember s emiatt nem tud a lelke nyugalmat találni. Pedig hiába vár megváltó változásokra, hiába tekint ígéretes jövendő elé, az, ami most zajlik körülöttünk, nem egyéb, mint emberi kísértés, nem egyéb, mint történelmünknek már nagyon sokszor megismétlődött fordulata. És akármerre irányítja majd ez a fordulat a világ szekerének rúdját, azt az utat, amelyet az Isten jelölt ki az emberek számára, mindnyájunknak végig kell járnunk s azt a véget, amelyet az ő akarata tett céllá, mindnyájunknak el kell érnünk. Alapjábanvéve a válságot nem a változó idők hozzák: a válság együtt él s növekszik minden emberrel s minden nemzedékkel s ebből nem szabadítanak meg külső fordulatok, hanem az a nagy belső átalakulás, amely elviszi a halandót a válság dermesztő félelmétől a lelkeket felszabadító váltságig. Addig a váltságig, amelyet nem embermilliók vére és verejtéke, hanem az Isten egyszülöttjének kihullott vére szegzett. Magyarázhatjuk hát külső okokkal s körülményekkel az egyházi életünkben tapasztalható visszaesést, de nem igazolhatjuk s nem menthetjük azt. Mert a világ változásai nem akadályozhatják meg az egyházat hivatásának betöltésében. Még nagyobb erővel, még teljesebb áldozathozatallal kell inkább belevetnünk magunkat a munkába, ha nem akarunk a ránkbízott örök értékek eltékozlóivá lenni. Vájjon mit tett evangélius egyházunk s benne kerületünk a most