Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1938–1942

1940. szeptember

8 4. Dr. Raffay Sándor püspök bemutatja és felolvassa a következő jelentését: Tisztelt Közgyűlés! A válság felhője borong még mindig a világ felett. Az emberiség nem tud kivergődni az egymást emésztő harcok örvényéből. Sőt mindjobban belesodródik. Mi lesz a vége, csak az Isten tudja. Mi, akiket az Isten országa építésének szent vágya hevít, csak sajnálni tudjuk, hogy keresztyén népek tipródnak egymáson, hogy művelt nemzetek döntik halomra századok kultúrájának drága gyümölcseit, hogy a Krisztus evangéliumának emlőjén felnőtt emberek öldöklésre vadulnak testvéreik ellen és az államok vezetői nem tudnak féket vetni az önzés, hatalmaskodás és bosszú ösztönös indulatainak. De tudjuk azt is, hogy az Isten bölcsesége sokszor a vereség fájdalmain, a meghasonlás ttizén és a csalódások keserűségein át vezeti jobb útra a mindig önfejű és balgatag emberiséget. Mi most is azzal vigasztaljuk magunkat és a hívők seregét, hogy a Gondviselés a sok szenvedést új világ formálására szánta. Mert mióta csak áll ez a világ, új élet mindig csak a régi romjain épül fel. Az élet halál szülöttje. Mikor új élet támad, valaminek mindig el kell múlnia. Maga az élet azonban nem múlik el soha. Mi azt hisszük, hogy most következett be Jézus ama jövendölése: „Hallani fogtok háborúkról és háborúk híréről. Vigyázzatok, meg ne ijedjetek, mert ennek így kell lennie, de ez még nem a vég. Mert nép támad majd nép ellen és ország ország ellen és itt is, ott is éhínség, dögvész és földindulás lesz. De mindez csak kezdete a vajúdásnak... És mivel a gonoszság megsokasodik, sokakban kihűl a szeretet. De aki mindvégig állhatatos marad, üdvözül" (Mt. 24:6—13). Mi állhatatosan hiszünk Isten bölcs világkormányzásában és bizodalommal várjuk az új élet kibontakozását. Sőt munkáljuk is azt. Munkáljuk hálával Isten iránt, hogy megkímélt minket a háború borzalmaitól és szenvedéseitől. Nemcsak, hanem megadta azt az örömet is, hogy ismét vér nélkül kaphattuk vissza ezeréves szép hazánk két évtizeddel ezelőtt elrabolt drága darabját. Legyenek áldottak, akik az örömszerzés munkásai voltak. Elsősorban hazánk mindenkitől tisztelt és szeretett kormányzója, azután a baráti nemzetek két kiváló vezére, nemkülönben egész kormányunk és annak élén tudós miniszterelnökünk. Irántuk érzett mélységes hálánkat méltóbban és egyszerűbben nem fejezhetjük ki, mint ebben a rövid magyar fohászban: Áldja meg őket az áldások örök szent Istene! Nekünk pedig adja vissza azt, amiért az örömben is sajog még a szívünk: a történelmi Nagy-Magyarországot és abban a teljes megelégedést. Mert mi hiszünk az isteni örök igazságban és ezért hiszünk Magyarország feltámadásában is. Hisszük, hogy amit elcsíiggedésünk szomorú idején vér nélkül vettek el tőlünk, azt vér nélkül fogjuk visszakapni is. Mert ez az igazság követelménye. És ez az igazi öröm. Kerületünk most is kimaradt ugyan a gyarapodók sorából, de ez mit sem változtat örömünkön, mellyel hazatérő honfitársainkat és hitbeli testvéreinket fogadjuk. Istennek irántunk való kímélő kegyelmét annál buzgóbban áldjuk, mert finn testvéreink sorsában láttuk, mennyi szenvedéssel és mennyi vér és könny hullásával jár a háború viselése. Küzdelmüket szorongó szívvel kísértük figyelemmel. Ez a küzdelem, melybe az evangéliumi hit e kiváltságos népe Luther diadalénekével indult, kívívtía