Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1931–1937

1936. szeptember

8 5-6. Sándy Gyula, Mikolik Kálmán, Kemény Lajos és Szántó Róbert közgyűlési tagokat küldi ki. 6. Dr. Raffay Sándor püspök bemutatja és felolvassa a következő jelentését: Tisztelt Közgyűlés! A világháború forgatagából csak nem tud kivergődni ez a mi világunk! A test öldöklésének sincs vége, de a lélekért folyó harc mégis fontosabb. Viaskodó eszmék harctere ma az egész világ és az emberi lélek. A hit és a hitetlenség, a szervező és a bomlasztó erők küzdelme folyik mindenütt. Kívülöttünk is, bennünk is. A telket akarják maguknak megszerezni. Mondják, hogy világformálódás folyamata ez. A küzdelemből új világ fog születni. A vajúdás kínjainak elszenvedése a mi nemzedékünknek jutott osztályrészül. Ez a mi szomorú végzetünk, egyúttal azonban a születendő jövendő szemében a mi dicsőségünk is. iHa ugyan férfiasan meg tudunk állni a rajtunk átvonuló rettentő viharban. Mikor a világ teremtésének hajnalán csak a kavargó zűrzavar uralkodott a nagy mindenségben, az egymással mérkőző erők harcában az Isten szava és lelke szerzett békességet. Most is csak az Isten igéje és lelke adhatja vissza a világ nyugalmát. Emberek bölcsesége és földi hatalmak erőfeszítése nem képes itt rendet teremteni. Az egyházakra vár most az a történelmi feladat, hogy a világot és az emberiséget helyes irányba térítsék és a jövendő haladás számára megmentsék és felvértezzék. Különösen a Krisztus egyházainak kötelessége ez és így elsősorban rájuk hárul a kibontakozásért a felelősség oroszlánrésze. Krisztus egyházainak kell az Ige erejével és a Szentlélek böleseségével reávilágítani a viaskodó eszmék, világszemléletek és célkitűzések igazaira és tévedéseire, értékére és értéktelenségére. Ebből a korszakos munkából egyetlen egyház vagy vallásos közösség sem maradhat ki. Mert a világformáló harc eseményei valamennyit érdeklik és érintik. Hiszen a hit és a hitetlenség, a vallásosság és a vallástalanság, a jézusi áldozatos erkölcs és az önös erkölcstelenség viaskodik ma egymással. Még pedig nem csupán az egyházakon kívül, hanem azokon belül is. Össze kellene tehát a romboló erők ellen fogniok. Összefogásra kötelezi őket a világforrongás és a romboló és tagadó eszmék előnyomulása. Ezek ellen nem elég egyetlen vallási közösségnek— ha még olyan erős és hatalmas is — a fellépése és harcbaszállása. Csak az egyházak komoly összefogásától várhatunk itt eredményt. Szomorúan és a jövendőnkért méltán aggódó lélekkel látjuk azonban, hogy a felekezetközi viszonyok semmi javulást nem mutatnak, hanem inkább naprólnapra romlanak és elmérgesednek. Az állam és a társadalom pedig érthetetlen közönnyel nézi ezt a romlást. Már odáig tévedt a magyar közélet, hogy még az állami és városi köztisztviselők alkalmazásánál is elsősorban a felekezeti hovatartozást és nem az arravalóságot és a képességet nézik. Mégis némi megnyugvást kelthet az a hivatalos és társadalmi tiltakozás, amelyet egy adott esetben még a tisztán tudományos minősítéshez kötött egyetemi tanszék betöltése ellen történt érthetetlen felszólalás váltott ki. Viszont merőben helytelen az a magatartás, amelyet úgy az egyetemeken, mint a politikai közigazgatás minden fórumán tapasztalunk, hogy a keresztyénségbe tért egyéneket azután is a nemkeresztyénekre alkalmazott megítélésben részesítik. Ez az eljárás nemcsak az országos törvények rendelkezéseit, hanem a méltányosság elemi követelményeit is sérti és így ellene tiltakoznunk kell. Fájdalommal tapasztaljuk, hogy a pápa egyháza még mindig folytatja velünk szemben az eddigi embertelen hadjáratát. Néha-néha kibocsát ugyan egy-egy tetszetős békeszózatot, de ezekben — úgy látszik — sem komolyság, sem őszinte jóakarat nincsen. A „treuga Dei" a római egyháznak nem kell, nála minden békeszózat csak puszta szólam, mely mögött nincs testvéries érzés. Pedig az