Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1924–1930

1924. szeptember

gondolok, szorongatott és megfogyatkozott evangéliumi egyházunk 7. szivéből mintha csak hallanám feltörni a zsoltáriró ama panaszos szavait: „Uram, meddig felejtkezel el rólam végképen? Meddig tanakodjam lelkemben, bánkódjam szivemben naponként? Meddig hatalmaskodik az én ellenségem rajtam? Nézz ide, felelj nekem Uram Istenem: világosítsd meg szemeimet, hogy el ne aludjam a halálra! Hogy ne mondja az én ellenségem: meggyőztem őt, háborgatóim ne örüljenek, hogy tántorgok. Mert én a Te kegyelmedben biztam, örüljön az én szivem a Te segitségednek, hadd énekeljek az Urnák, hogy jót tett velem!" (Zsolt. 13.) Evangélikus egyházunk általános helyzetét a zsoltáriró e szavainál megfelelőbb módon jellemezni nem tudom. Ugy látom és ugy érzem, hogy valami csüggetegség üli meg a lelkünket. Tanakodás, tépelődés, tanácstalanság köde borong fölöttünk. Hogy helyzetünk nehéz, azt érezzük mindnyájan, de hogy melyik volna e nehéz helyzetből a kivezető ut, azt senki se látja tisztán. Ezért tántorgunk. Belső erőink meglankadtak, híveinket valami érthetetlen közöny fogta el, a pásztorokat meg valami tétlen elmélázás. Egyházunk hajóját szinte csak az ősi lendület tartja még menetben, de uj akarásokat nem igen látunk. Egészséges közszellem sem bir köztünk kialakulni. Bizony az egyház urának magának kell felénk nyúlnia, hogy megvilágosítsa szemeinket, hogy el ne aludjunk a halálra. Igaz, hogy nagyjában ugyanezeket a lehangoló jelenségeket észleljük ma az egyházon kivül a társadalmi, a kulturális, a politikai és a gazdasági élet terén is mindenütt. Nemcsak nálunk, hanem szerte a világon. Mert nagy külső és belső válságon ment át az emberiség. Ez a válság ma is folyamatban van. Ez a jelenség azonban nem ok a megállásra és a tétovázásra. Az élet munka és alkotás. A csüggedés aluszékonyságot, az aluszékonyság közönyt, a közöny tétlenséget terem, a tétlenség pedig már maga a halál. A mi hivatásunk azonban az élet. A céltudatos alkotó munkában az evangélium egyházának vezetnie kell. A mi egyházunk csak akkor töltheti be igazán a maga történeti hivatását, ha buzgó apostolok és munkás evangélisták uj világot teremtő légióival ajándékozza meg az emberiséget. A keresztyénség túlsó táborából azt hirdetik, hogy a reformáció a XVI. században történelmi hivatást töltött ugyan be, de be is töltötte, ma már nincs rá többé szükség. Mindenesetre már az is örvendetes haladás, ha az ellentábor a reformációt legalább a saját kora törvényes gyermekének ismeri el. Nekünk azonban rá kell őt kényszeritenünk arra, hogy a protestantizmus mai. életét és egész létét is a tényeknek megfelelően szükségesnek és nélkülözhetetlennek tekintse. Ezt a kikényszerítést pedig egyházunk egyedül csak evangéliumi életünk tisztaságával, hitünk komolyságával, erkölcseink erejével, munkánk diadalmas