Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1924–1930
1929. október
28 8. zására és rendbehozására is talál az állam megfelelő fedezetet. Bízom benne, hogy most már a kántori javadalmak elkülönítését is kegyesen meg fogja engedni az államhatalom, mert ez a mai makacskodás sem a történelmi, sem az állapotbeli igazságnak meg nem felel. A történelminek azért nem, mert a kántori javadalom a tanítóinak mindig mellékhajtása volt külön szolgálatért. Az állapotbeli igazságnak pedig azért nem felel meg, mert a kántori tevékenység ma is különálló munkája az egyháznak is, a tanítónak is. Nem helyes tehát, ha az állani az amúgy is igazán megterhelt egyháztagok kárára akar ezen a téren takarékoskodni. Bízom abban is, hogy a hitoktatók megfelelő javadalmazása és előléptetése, az olyan sokszor megismételt kérésre valósággá válik. Sőt bízom abban is, hogy a nemzetfenntartó értékeknek, az egyházaknak amaz évtizedes kérését, mely az államrendnek és a közerkölcsiségnek is elsőrangú érdeke, a miniszter úr kiharcolja és a vasárnapi vásározásnak és a szesztilalomnak kivívását mindnyájunk örömére és a nemzet közjavára elősegíti. Bízom abban is, hogy a vegyesházasságok kérdésében a római katholikus egyház hivatalos és most már a gyakorlatba is beleerőszakolt kíméletlen eljárásának megszüntetésére, míg arra idő van, minden lehetőt megtesz és a régi Lambruschini-féle kivételt Magyarországnak ismét visszaszerzi. Ennél jelentősebb történelmi szerepet és feladatot én elgondolni sem tudnék tehetségben kiváló, nagy elgondolásokban új utakon járó, akarásban erős és céltűzésekben öntudatos kultuszminiszterünknek. E szép történelmi feladatának megoldásával a felekezeti béke biztosítva volna és nem kellene Pannonhalma és Debrecen jelszó alatt örökösen egymással vitázni azoknak, akik testvéri megértéssel és egymás támogatásával, mint nemzetfenntartó erők és tényezők, a nemzet közjavának munkálására vannak hivatva és elkötelezve. A miniszter úr legújabb kijelentései alapján bízom abban is, hogy a törpeiskolák bezárásával, államsegélyének elvonásával és községivé vagy államivá tételével s gyermekeinknek más iskolába való bekényszerítésével nem engedi tovább gyengíteni egyházunkat és keseríteni egyházunk híveit. Sőt, bízom abban is, hogy nem korlátozza többé az állam új evangélikus egyházközségek alakulását. Mert most nagyon korlátozza. Pedig az új egyházközségek alakulása természetes jelenség. A háború után beállt társadalmi helyzetváltozás és az állami új földbirtokpolitika ugyanis a lakosság új csoportosulását eredményezte. Ennek természetes következménye új közigazgatási és új egyházi községek alakulása. Az volna az egyedül helyes és a nemzet érdekében egyedül természetes kultúrpolitika, ha az új alakulásokat az államhatalom minden módon megkönnyítené és elősegítené. Mert az evangélium emlőin táplált egyik bölcs költőnk régen megállapította és mi nagyon sokszor hangoztatjuk a közéletben, hogy „minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs", de nem vonjuk le belőle a következtetést. Azt a következtetést, hogy a tiszta erkölcs munkatereit és lelki műhelyeit, az egyházakat nemzeti érdekből támogatni és erősíteni az államnak önmaga iránt való elemi és a köz java iránt való erkölcsi kötelessége. Természetesen nem egyoldalúlag, nem válogatva, hanem általánosan és egyetemlegesen, valamennyi olyan egyházzal szemben, amely a tiszta erkölcsöket igyekszik az állampolgárok szívébe beoltani és a