Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1924–1930

1927. szeptember

14 panaszkodás, hogy a felekezeti békét mind bátrabban zavarják. Egyházunk híveit községi választásoknál, köztisztviselői állások betöltésénél, hivatalos előléptetéseknél stb. tervszerűen mellőzik. Szomorú volna, ha ez az elbánás, mely bizonyára csak egyes túlzók elfogultságának a szomorú jelensége, elharapódzna és a társadalom nyugalmát, valamint a felekezetek békességét felborítaná. Pedig még magas körökből is történnek ilyen nyugalmat rontó kirohanások. Legutóbb ismét csak Haller István volt miniszter, országgyűlési képviselő adott ki egy célzatos füzetet e címen: „Katholikus egyházi vagyon és protestáns államsegély". E füzetben a jólértesültség félhivatalos köntösében állítja szembe a két keresztyén egyházi közösség anyagi helyzetét. E füzettel lesz még alkalmunk a gyűlés folyamán foglalkozni. Haller István alcímnek ezt írta a füzetre: „Egyenlő elbánást kérünk". Hát mi is csak ezt óhajtjuk és semmi mást. Egyenlő elbánást az országos törvények értelmében. Egyenlő elbánást az igazság és a szeretet nevében. Egyenlő elbánást a nemzet java, a társadalom nyugalma és a felekezeti béke érdekében. Van törvényünk, mely a bevett egyházak egyenjogúságát és viszonosságát kimondja. Mi semmi többet nem kívánunk, mint ennek a törvénynek igazságos végrehajtását és minden bevett felekezettel szemben való azonos alkalmazását. Magyarország nem felekezeti állam, hanem a vallásegyenlőség alapján áll. Semmi egyebet nem kívánunk tehát, mint azt, hogy az állam a maga egészében és minden intézményében ezen az alapon becsületesen és őszintén maradjon meg és a vallások egyenjogúságát elfogulatlanul érvényesítse. Akkor majd biztosabb lesz a béke, nyugodtabb az élet, kevesebb a türelmetlenség és áldottabb az egyházak versenye. Természetes, hogy állami és felekezeti helyzetünk mai állapotában jelenünk nyugalma és jövendőnk biztonsága kétszeres kötelességünkké teszi belső egyházi életünk minél erőteljesebb kiépítését. Ha sokan vannak, akik vergődéseinket közönyösen, vagy ellenségesen nézik, akkor annál jobban össze kell tartanunk. Ha az életviszonyok sokfelől gyöngítenek, akkor a magunk erőforrásait annál buzgóbban kell gyarapítanunk. Ha kívülről nem hullámzik felénk szeretet, akkor magunkból árasszuk azt ki önmagunkra és egyházunkra. Szomorúan látom azonban, hogy újabban, talán a háborús lelkek belső nyugalmának hiánya miatt, az egyház kebelében is széthúzások és versengések mutatkoznak, az önfegyelmezés erénye pedig mindjobban gyöngül. Én a Krisztus szeretetével kérek mindenkit, hogyha már e hazában, e szomorú átmeneti korban, bizonyára csak átmeneti jelenségképen, a keresztyén egyházak a nemzet építése, a kultura fejlesztése, a társadalom békessége, az ellentétek tompítása, a szeretet és megértés uralomrajuttatása érdekében egymással összefogni nem képesek, legalább mi, ezidőszerint egészen magunkramaradt evangélikusok forrjunk össze a szív meleg szeretetével, a versenyző egyházhűség buzgalmával, az egyéni és társadalmi élet tisztaságával és egymásnak önzetlen támogatásával. Csak az öntudatos és fegyelmezett életben van jeleni gyümölcsöztető és jövendőket kivívó erő. Evégből a lelkész- és tanítóegyesületeknek, valamint a Luther-Szövetségnek különösen is figyelmébe ajánlom, az utóbbi időkben meglanyhult építőmunka újrafelvételét, de sőt fokozását,