Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1924–1930

1927. szeptember

13 Az 1848. XX. t.-c. alapján kiutalt általános állami hozzájárulás sem éri még ei a békebeli mértéket. Míg a szanálás tartott, ezt is megértettük. Most azonban már a mohósággal való megvádolás lehetősége nélkül is megsürgethetjük az állami hozzájárulás felemelését és megfelelő valorizálását, mert a háborús idők lerongyolódása és az azt követő esztendők külső és belső kártevése az egyházakat és az iskolákat, sőt a kerületeket is olyan mértékben kimerítette, hogy terheiket csakis az állami hozzájárulásnak legalább a békebeli szintre való emelésével képesek elviselni. Államjogi és társadalmi helyzetünk vázolását nem fejezhetem be anélkül, hogy rá ne mutassak azokra a támadásokra, melyek úgy a parlamentben, mint a parlamenten kívül, a hivatalos tényezőknek legalább is hallgatag elnézésével, a protestáns egyházakkal szemben mindgyakrabban megnyilatkoznak. Nem akarok most azzal foglalkozni, hogy a róm. kath. sajtó és templomi szószék mennyiszer támadja egyházainkat és azok élőijáróit, arra sem akarok kitérni, hogy a Communio in Sacris elkerülése címén hogyan szoríttatunk mindjobban háttérbe, arra sem akarok kiterjeszkedni, hogy a törvényben statuált vegyesházasság becsmérlő megítélésével és az e házasságokból származó gyermekek lealázó minősítésével úgy e törvényeknek, mint a társadalom nyugalmának és a felekezetek békéjének állandó zavarását az állam kormánya milyen tétlenül nézi el; de arra kénytelen vagyok rámutatni^ hogy amint azt Haller István minden kirakatban kiáltóan hirdetett füzete nyilvánosságra hozza, a kultuszminisztérium a két egyház anyagi dolgainak szembeállításánál egyáltalán nem tanúsított elfogulatlan magatartást, mikor Glattfelder püspök elaborátumát felülvizsgáltatta s ezzel mintegy hivatalos munkálattá emelte; viszont mikor mi voltunk kénytelenek az elleniratot elkészíteni, semmiféle támogatásban nem részesített. Glattfelder püspök ugyanis egy beadványában azt vitatta, hogy a kath. egyház javadalmazásával szemben a protestánsok államsegélye méltánytalanul előnyös. Ebben a kérdésben a hivatalos felülvizsgálás alapján a minisztérium elfogultságát sajnálattal és fájdalommal vagyok kénytelen megállapítani. Ezzel az üggyel különben a közgyűlésnek lesz módja részletesen foglalkozni. Hasonlókép igen fájdalmasan érintett, hogy mikor a róm. kath. ecclesia militans egyik fővezére, Haller István volt kultuszminiszter a parlament nyílt ülésén a protestáns egyházakról és különösen azok püspökeiről kellemetlen nyilatkozatokat tett, az e támadásra adott válaszban a miniszter úr élesen elválasztotta a hivatalos személynek és a felekezeti embernek rólunk táplált vélekedését és ezzel a bennünket ért támadást nemhogy kivédte volna, hanem úgyszólván hitelesítette. Ő azonban legalább észrevette és szóvátette a bántást, azt azonban már igazán szomorú jelenségnek kell minősítenem, hogy sem a képviselőházban, sem a felsőházban egyetlen vérbeli protestáns ember nem akadt, aki egyházaink megtámadtatását visszautasította volna. Ilyen helyzetben sem az államhoz való viszonyunkat, sem a felekezetközi helyzetet nem ítélhetem megfelelőnek. Az ilyen lehangoló jelenségeket akár mellőzni, akár szépíteni vagy éppen letagadni képmutatás, vagy rövidlátás volna, annál kevésbbé, mert újabban mind szélesebb körből hangzik a kiáltó