Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1924–1930

1927. szeptember

10 Úgy látom ugyanis, Tisztelt Közgyűlés, hogy korunk és nemzedékünk, szélesebb körökben éppen úgy, mint a legszűkebb keretek között is, a rettentő világháború tanúlságait még ma sem vonta le. Ennek lehangoló tünetei lépten-nyomon szemünkbe ötlenek. Ez az oka, hogy nemzeti öntudatunk olyan lagymatag, közéletünk olyan eszménytelen, társadalmi viszonyaink oly sok ferdeséget, botlást és erkölcsi szeplőt mutatnak, sőt, hogy a felekezetek között lévő viszony is mindjobban kiéleződik. Jelenségek, melyek azt mutatják, hogy a borzalmas összeomlás fájdalmai sem tették az embereket jobbá, a nemzeteket bölcsebbé, az emberiséget bűnbánóbbá, sőt még az egyházakat sem bírták az alázatos megtérésnek és a megértő jézusi szeretetnek útjára téríteni. Én ennek a visszás szellemnek tulajdonítom azt a végtelenül lehangoló jelenséget, hogy evangélikus egyházunk, a jogokkal pazarkodó e kapkodó korban, nemhogy új jogokhoz jutott volna, hanem még régi jogaiban is kárt vallott. Meghasonlott koroknak a politikája is meghasonlásokat mutat és termel. Ennek a téves politikának következménye, hogy egyházunkat az államkormány érthetetlen rövidlátása a felsőházról szóló törvényben történelmi jogainak egy részétől megfosztotta. Megfosztotta éppen akkor, amikor mindenki másnak új jogokat osztogatott. Megfosztotta azt az egyházat, mely törvényes elismertetés sorrendjében a római katholikus egyház után a legrégibb ebben az országban és amely egyház a nemzet politikai és kulturális életének a kiépítésében az államnak évszázadok óta egyik leghívebb munkatársa. Megfosztotta azért, mert egyházunk a területben és lélekszámban való megcsonkúlás keserű fájdalmait a nemzettel együtt és azonos arányban szenvedte át. Megfosztotta minden komoly kényszerítő ok nélkül, pusztán a számarány címén, tehát a numerusz klauzusz bizonyos szempontból való alkalmazásával, azt mondhatnók, puszta hangulatból. Megfosztotta anélkül, hogy hivatalos egyházunk komoly kéréseit meghallgatta, fölterjesztéseit mérlegelte, vagy csak megfelelő válaszra is méltatta volna. Midőn ezt a szomorú valóságot a történelem számára itt megrögzítem, egyúttal megállapítom a következőket: Egyházunk a jogai megtartásáért folytatott küzdelemben teljesen magára maradt; egyetlen keresztyén egyház sem nyújtotta felénk segítségre a kezét; hozzájuk intézett kérésünkre is némák maradtak. Képviselőházi leszavaztatásunk tehát az úgynevezett „keresztény kurzus" csendes kimúlásának halálharangjául tekinthető. A keresztyén egyházak nem tudták, vagy nem akarták fölismerni azt a veszedelmet, mely a minket ért jogfosztásban számukra is rejlik. Mert a mi egyházunk történelmi jogainak komoly ok nélkül való elvétele olyan precedens, melynek példájára bármely kormány, bármelyik történelmi egyház jogait egyszerű szavazással bármikor elveheti. Megállapítom azt is, hogy hihetetlenül kevés tiszteletre és hálára méltó kivételtől eltekintve, egyházunknak a parlamentben helyet foglaló tagjai sem törődtek ezzel a jogfosztással. Szomorú bizonyságáúl annak, hogy a mai nemzedék nem a jogok szerzésére, hanem csak az öröklött birtokállomány elvesztegetésére van berendezve. Minthogy azonban egyházunk az őt ért jogfosztásba bele nem nyugodhatik, javaslom, hogy az egyházunkat ért sérelem