Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1924–1930

1927. szeptember

9 ciója alapjául, a világtól búcsúzó Megváltó ajkáról leszakított. János evan- 8 géliumának 17. részében olvassuk ezeket az igéket, melyekkel az Üdvözítő imígy imádkozik: „Én nem vagyok többé e világon, de ők e világon vannak . . . szent Atyám, tartsd meg őket a Te nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi . . . hogy mindnyájan egyek legyenek, mint Te énbennem, Atyám, és én Tebenned. Hogy ők is egyek legyenek mibennünk ... és én azt a dicsőséget, melyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, miképpen mi egyek vagyunk." A Megváltó ez igék szerint a benne hívők legfontosabb feladatának, legégetőbb szükségletének és legnagyobb áldásának az_egységet^ tartotta. Az egységet az Úrral és egymással. De mert jól ismerte az emberi természetet és mert jól tudta, hogy az emberek között a Kain nemzetsége az elsőszülött, azért kérte olyan hangsúlyozottan, azért kérte ismételten a hívők számára az egység mennyei ajándékát A lausannei világkonferencia ennek az egységnek a jmgy gondolatát igyekezett élő szívek meggyőződésének és akarásának "messzehangzó lelki rádióján belekiáltani a keresztyén világba. Mi lesz a konferencia eredménye, mikor érik meg aratásra a most elvetett mag, mikor jut el a hívők szertehúzó tábora a Megváltó imádságos lelke álmának megvalósulásához, olyan kérdések, melyekre ma még senki sem tudna megfelelni. De már az is óriási eredmény és nyereség, hogy a római pápa egyházának kivételével, mint amely egyház, világpolitikai elveinek megfelelően, csak a föltétlen uralkodás célját követi, 87 keresztyén egyháznak 450 hivatalos kiküldöttje ült össze annak a végtelen nagyjelentőségű kérdésnek a tanulmányozására, nem lehetne-e a századok óta szétszakadva élő s nem ritkán egymás ellen küzdő keresztyén egyházakat ismét egyesíteni, vagy legalább egymáshoz közelebb hozni? A felekezeti villongások e szomorú korszakában, amikor az emberiség egész belső világán a lelki meghasonlás ül, történelmi értékre emelkedik az a jelenség, hogy keresztyén egyházak keresik és megtalálják egymást, szomjúhozzák a testvéri találkozás örömét és egymás igazai, törekvései, élete és gondolkodása után érdeklődnek. Minket, mint az egyetemes keresztyénség egyik történelmi alakulatát, az örvendetes történelmi esemény, míg egyrészt örömmel tölt el, addig másrészt arra kötelez, hogy az emberiség és a keresztyénség egységét amúgy is munkáló örök evangélium fundamentumán továbbra is híven megmaradva, evangéliumi tiszta szent hitünket megtartva, az egység munkálásáról soha meg ne felejtkezzünk. Mert ez Jézus szerint hivatás és kegyelmi ajándék is egyúttal. És mert éppen a mi tépett, lelkű korunkban láthatjuk és tapasztalhatjuk a saját szívünk keserűségein keresztül is, hogy nem azon fordul meg a népek nyugalma és boldogsága, hogy gazdasági téren szanálják a bajokat, hanem azon, hogy a népek és nemzetek életében csakúgy, mint a társadalom és az egyházak munkálkodásában jusson diadalra az egység gondolata s ennek alapján a szívek békessége és a lelkek nyugalma. Hogy ez nem könnyű feladat és hogy az egységnek nemcsak a munkálása, de a puszta megőrzése is mennyi önmegtagadást követel, azt különösen mi tudjuk, akik ebben a hazában a vallási kisebbségek táborába tartozunk.