Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1918–1922

1921. október

8 6. 6. Dr. Raffay Sándor püspök — tekintettel arra, hogy a jelentés a közgyűlés tagjainak előzetesen megküldve nem lett — egész terjedelmében felolvassa következő jelentését: Tisztelt közgyűlés! Megtépett nemzet, összetört egyház gyermekei mi, ha most, kerületi közgyűlésünk megnyitásának ez ünnepi óráján végig gondoljuk helyzetünket, bizony még mindig csak a fájdalom és a tépő bánat szomorú érzése uralkodik rajtunk. Mintha csak nekünk irta volna a zsoltáriró ezt a súlyos sóhajtást: „Szabadíts meg engemet, óh Isten, mert a vizek lelkemig hatottak. Mély sárba estem be, hol meg nem állhatok, feneketlen örvénybe jutottam és az áradat elborít engem. Elfáradtam a kiáltásban, kiszáradt a torkom, szemeim elbágyadtak, várván Istenemet. Többen vannak hajam szálainál, akik ok nélkül gyűlölnek engem; hatalmasak a vesztemre törők, akik ellenségeim alap nélkül. Amit nem ragadtam el, azt kell megfizetnem!" Zsoltár 69. 1—5. És e nehéz helyzetben ki-kiül ajkunkra a bátortalan kérdés: Meddig tart még a súlyos próba rajtunk? Mikor látjuk már meg az Ur kegyelme gazdag esztendejének felvirradását ? És ha békességre vágyó lelkünk sóhajára azt felelik a világbíró hatalmasok: Megadtuk már e világ békéjét, miért nem éltek vele! Akkor mi is csak azt mondhatjuk erre az Ur prófétájának szavaival: „Hazugsággal gyógyítgatják az én nép'em leányának romlását, mondván: Békesség, békesség! És nincsen békesség! Szégyenkezniük kellene, hogy utálatosságot cselekedtek, de szégyenkezni nem szégyenkeznek, még pirulni sem tudnak." Jer. 6. 14—15. Külső világunk zilált volta és belső világunk békételensége nyomot hagy életünk minden egyes megnyilvánulásán. Erről a külsőleg és belsőleg egyaránt forrongó életről a maga összefüggő egészében képet festeni szinte lehetetlen. Az események és a jelentőségek hullámzásából kiragadom' hát a legfontosabbakat és a leginkább jellemzőket, hogy az elmúlt esztendő történetét és benyomásait legalább nagy vonásokban lerögzítsem. Első gondolatom a tőlünk elszakított országrészekben hozzánk vágyó és utánunk sóhajtó evangélikus testvéreinken nyugszik meg. Lelkem egész szeretetével várom vissza őket és küldöm rájuk az idegenekkel való viaskodás szomorú mezejére az Isten áldását. Ma már széltében szervezkednek, hogy az egyházhüség megtartó utjain mentsék az evangéliumi élet és a hazafiaság apáiktól öröklött kincseit. Küldjük el hozzájuk a gondosan lezárt határokon keresztültörve szivünk szeretetét, lelkünk imádságát.