Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1918–1922

1920. október

8 • 4. Kerületünk egységét a turóci esperesség bontotta meg elsőnek. Skrovina Ottó turóci alesperes kérdés tárgyává tette még 1918. novemberében, hogy miután politikailag kimondották az ezeréves hazától való elszakadást, nem kell-e a püspöki hivatallal való összeköttetést is megszakítania? Figyelmeztettem őt kötelezettségeire és az esetleges következményekre s felhívtam, hogy az egyházi kérdések megbeszélése végett keressen fel. Mikor ő e felhívásomnak nem volt hajlandó eleget tenni, Dr. Vanovics János esperességi felügyelőt kerestem meg levelemmel, aki azonban szintén elutasitólag válaszolt. Erre elhatároztam, hogy én megyek fel Turócba és Zólyomba az esperességeknek a hazához és egyházhoz való hűségének biztosítására. Ki kell emelnem, hogy e szándékomat a Károlyikormány akkori protestáns kormánybiztosa, Dr. Kovács J. István ref. theol. tanár és maga a kormány elnöke is a legmelegebben helyeselte és támogatta. így történt, diogy 1918 novemberében Dr. Szelényi Aladár egyetemes főjegyző kíséretében felkerestem előbb a zólyomi, majd a turóci esperességet s velük Bakay Péter zólyomíf őesperes, illetőleg Dr. Vanovics János turóci esp. felügyelő és akkor már leköszönt Hodzsa János helyettesítésében Skrovina Ottó alesperes jelenlétében gyűlést tartottam, amelyen a felvidéki evang. egyház vezetőink és híveinek magatartását és hangulatát igyekeztem megismerni. Sajnos, a pacifikálás kísérlete már akkor nem sikerült. A felvidéki evang. lelkészek nagy része 'nyíltan az ellenséghez pártolt, sőt többje politikai szolgálatba állott s nemcsak ősi hazájához lett hütelen, hanem még egyházunk autonómiájának elkobzásában és kartársainak politikai üldözésében is részt vett. Olyan hűtlenség ez és a szent élethivatásról való olyan megfeledkezés, amelynek ma még nincsen kellő ítélete, de amelynek szégyene szomorú foltot vett történeti hüségü egyházunk egészére is. Es ma hiába keressük köztünk a mindig nyugtalankodó turóci és a mindig hűséges, melegszívű zólyomi hittestvéreket, elsodorta őket a politikai változások vihara. Lelkünk utánuk sír, mint ahogyan legtöbbjük lelke bizonyosan szintén sír utánunk s éltet a törhetetlen reménység, hogy ősi szent hazánk épségének visszatérésével őket is látni fogjuk még visszatérni közénk. A Felvidékkel együtt országunk más részeit is. elszakították tőlünk. A Bácska és a Bánság, valamint Horvát-Szlavonországok esperességei is leváltak a bányai egyházkerület testéről. Meg kell azonban állapitanom, hogy kerületünk déli egyházmegyéinek elszakitásában lelkészi karunkat és egyházi elöljáróinkat bünrészesség vádja nem terheli. Őket akaratuk és hozzájárulásuk ellenére tépték le keblünkről s egy-kettőt kivéve, kétségtelen, hogy ez a szakadás nekik csakúgy fáj, mint nekünk. A keleti részeken is ért bennünket veszteség. Az aradbékési és a csanádi egyházmegyéből is elveszítettünk néhány gyülekezetet. A veszteség szomorú statisztikája az