Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1912–1918

1912. január, rendkívüli

9 lelke áll és kitart rendületlenül Méltóságod mellett s nem 5. ajkunk csupán, hanem szívünk teljessége tisztelettel és örömmel üdvözli Méltóságodat a felügyelői székben. Ily körülmények között szinte feleslegesnek látszik az iktatási ünnepély alkalmával szokásos azon eljárás, hogy Méltóságod előtt a vállalt tisztséggel járó számos feladatot és kötelességet részletesen elősoroljam. Engedje meg azonban mégisha e tekintetben egynémely ügyünkre felhívom figyelmét: Sok szó esik és nem ok nélkül, újabb időben a vallás iránti közönyről, a híveknek az egyház iránti elhidegüléséről. A baj meg van, de Istennek hála, még sem oly mérvben, hogy orvosolható ne lenne. A vallás iránti közönyt és elhidegülést eloszlatja, sőt azt az ősi hithűséggé és buzgosággá változtathatja ismét csak az ősi állapot, az tudniillik, ha a hívek az élet minden körülményei között lelkészükben a lelki atyát örömben, búban, hűséges osztályosukat, résztvevő barátjukat, hű tanácsadójukat látják, ki a templomon kívül is beváltja, mire Jézus tanított: „ahol 2—3 vannak együtt, velők vagyok, érzek, örülök, bánkódom én is, az ő lelkészük; az ő örömük az enyém is, keresztjüket hordani segítek én is". Szóval: a sokat említettt és — sajnos — sok helyen nem eléggé gyakorolt belmisszió. Ne mondja Méltóságod „az a ti dolgotok, a papok dolga". Igen is, a mi dolgunk a papok dolga, de a Ti dolgotok is, világi fiai az anyaegyháznak, az „egyetemes papság eszméjének" világi részről való érvényesítése és gyakorlása soha, talán még az üldözések idejében sem volt oly aktuális szükség, mint most. Honnan vegyen az a lelkész lelki erőt, bátorságot a belmisszió sikeres gyakorlásához, ha magára hagyatva, olykor azoktól is megtagadtatva s lekicsinyeltetve, kiknek támogatására legbiztosabban számítani jogosultan remélhetett, Hallom gyakran továbbá : akkor volt egészséges egyházias életünk, midőn a lelkész a múltban megelégedve az ő „tisztességes szegénységével", csak az egyháznak élt, nem vágyakodva kifelé, nem keresve az anyagiakból többet, minta mi parochiájából kitellett. Igaz! De Méltóságos úr, hol van ma ez a „tisztességes szegénység"? Szegénység van mindenütt, még legnépesebb községeink parochiáján, de ennek mellékneve sok helyen már nem a „tisztességes", hanem neve a lemondás, nélkülözés, sok helyen a szó legteljesebb értelmében a nyomor százszoros alakjában. Panaszra talál a panasz hivatalomban, regisztrálni tudom, de segíteni nem birok, mert „aranyom, ezüstöm nincs". Az 1848. XX. t.-c.-re va4é- hivatkozással mérvadó helven, szép szavaknál alig kaptunk valamit s a mit kaptunk, féltett autonomiánk védbástvái közül egyiket a másik után támadja meg.