Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1912–1918

1916. szeptember

ránk következő idők még nagyobb teherrel nehezednek vállainkra. És ezzel elsősorban nekünk, a nép vezetőinek és lelki gondozóinak kell számolnunk, hogy csalóka reményekkel és biztatásokkal a ránk bízottakat félre ne vezessük, sem a kélségeskedésnek és kishitűségnek híveink szívében helvet találni O O J ne engedjünk, hanem hogy inkább őket az Isten gondviselő szeretetében vetett hit által a még nagyobb megpróbáltatásokra is előkészítsük. De ha Isten jóvoltából el is csendesülne akár hamarosan, akár kissé későbben ez az óriási vihar s felragyog majd az áldott békesség napja, lehet-e arra gondolnunk, hogy ezzel együtt ami munkánk is legalább e tekinletben megszűnnék gyülekezeteinkben a nép körül? Úgy képzelem, hogy az a kép, a melyet ez iszonyatos orkán maga után bágy, borzalmas lesz a legerősebb lelkű szemlélőre is s egész borzalmában majd csak a háború után tűnik ki tisztán. Az isteni kegyelem mellett emberfeletti vállvetett munkára lesz szükség, hogy a tömérdek elpusztult nemzeti vagyont helyrepótoljuk, a nemzet testén ütött sebeket behegesszük, a háborúokozta mindennemű nyomort enyhíteni tudhassuk. Sem az államtól, sem a társadalom jótékony intézményeitől nem várhatunk, nem is szabad várnunk mindent. Minekünk továbbra is saját hatáskörünkben annyi jót kell tennünk, a mennyit csak tehetünk. Kell, hogy híveink a nehéz napokban elevenen érezzék az egyház szerető anyai gondoskodását. Nekünk mindenütt ott kell lennünk, a hol a szükség kopogtat az ajtón és a hol a krisztusi nagy parancsolat teljesítéséről van szó. Lesznek szerencsétlen rokkantjaink, egész életre nyomorult fiaink, testvéreink, hadi özvegyeink és árváink, a kik és a kiknek férjeik, apáik, avagy elaggott szülők, a kiknek fiaik érettünk küzdöttek, vért és életet- áldoztak s a kiknek mi mindnyájan a legnagyobb mértékben adósaik, lekötelezettjeik vagyunk, mert javainkért biztonságunkért életüket adták váltságul. vájjon szabadna-e ezt valamikor is elfelejtenünk? S hogy ez érzés, e gondolat átmenjen a tudatba, a lelkekbe, nekünk kell ezt szószékeinkről hirdetnünk és mindannak, a kinek van mit megosztani a szegénynyel, kitörülhetlenül szívébe vésni azon apostoli buzdítással: „Egymás terheit hordozzátok és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét." Nekünk kell — mert hivatásunk — ébren tartani az örök Bíró előtti felelősség érzetét, a mely a jócselekedetekre sarkalja a lelkeket ama krisztusi figyelmeztetéssel: ..A mit cselekedtetek eggyel az én kicsiny atyámfiai közül, velem cselekedtétek és a mit nem cselekedtetek eggyel az én atyámfiai közül, velem nem cseo~„ „ ? Lekedtétek." Nekünk kell továbbra is legfőbbképpen azon lennünk, hogv a háború igazi áldozatainak súlvos sorsa a