Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1912–1918

1916. szeptember

10 . 5. feléjük sugárzó meleg szeretet által enyhülést találjon s ne legyen egy árva sem a mi hibánkból elhagyatott. Ezen elsőrendű .teendőink mellett a szocziális munkák egész sorozata vár a jövendőben reánk, a melyeknek részletezésébe bocsátkozni korai volna, mert hiszen javarészük a jövő kialakulásától függ és ha az Isten éltet s ad erőt a munkára, megtalálom a módját annak, hogy a főbb kérdéseket az esperes urakkal megtárgyalva, tanácskozásunkba esetleg az egyházmegyei felügyelő urakat is bevonva, a testvéreket s az egyházak elöljáróságát ezen gyakorlati keresztyénség munkaterére szólítsam. A jövő nagy feladatai azoilban nem csupán egyes emberek képességeit és erejét igénylik. Egyházainkban a munka terhét nem lehet kizárólag a lelkészekre és a tanítóságra rakni. Az egyetemes papság elve, a mely egész egyházvezetőségünkben érvényesül, a lelkész és hívek közös szolgálatát parancsolja az egyházépítés, egyházgondozás minden terén és a missziót, a mit az egyháznak hivatásszerűen teljesíteni kell, a lelkipásztorok mint vezetők csakis a világiakkal karöltve, egyesített erővel és igazi együttérzéssel tölthetik be. Csakis e feltétel mellett várható igazán eredményes munka. A Jézus szent nevére kérem tehát első hetven az egvházközségek min0„ o denrarfgú elöljáróit s azután a hívek összeségét — s vajha c kérelmem a kívánt helyre eljutna s meghallgatást találna — hogy legyenek lelkészeikkel ily együttérző, együtt munkálkodó tagjai anyaszentegyházunknak, élőtagjai a Krisztus testének; egyek a munkásszeretetben. Ha ez meglesz, bár a teendők egész sokasága áll is előttünk, erős a hitem, hogv miként az elmúlt évben, úgy a jövőben is, igyekezetünkben megsegít minket a jó Isten. Visszatérve az elmúlt év háborúval kapcsolatos eseményeihez, legalább néhány szóval megemlékezem a tábori lelkészeinkről. A háború első évében ugyanis sok panasz merült fel, hogy kevés az* evang. tábori lelkész, úgy hogy a harcztereken lévő, valamint szerte az országban különféle kórházakban betegen fekvő vagy sebesült katonáink a legtöbb helyen nélkülözték a nagyon óhajtott lelkészi szolgálatot. Tábori lelkészeink kinevezése körül nem volt semmi rendszer. A behívások közvetlenül a lelkészhez küldettek a nélkül, hogy erről az egyházi hatóság tudott volna s így történt nem egy esetben, hogy a nehezen nélkülözhető lelkészeknek be kellett vönutniok, ellenben a könnyebben nélkülözhetők s a kik készséggel vállalkoztak volna ez erős, testet-lelket igénylő magasztos feladatra, itthon maradtak. A szolgálati beosztást illetőleg a behívottak nem voltak tájékozva kellőképpen, sem