Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1912–1918

1916. szeptember

versenyre kelve, a mostani idők legfőbb kötelességének, a minden áldozatra kész hazaszeretetnek a szolgálatába állottak, hogy a sorsdöntő élet-halál harczban egyházunknak is, erejének teljes kifejtésével, részt kellett és keh vennie. Nem ugyan sebeket ütő fegyverrel, élet- és véráldozattal, de isteni hivatásához képest az evangéliom erejével, a szeretet sebeket gyógyító s életet mentő hatalmával. Mi, protestáns-evangelikus lelkészek ugyanis elmondhatjuk, amit Péter apostol a jeruzsálemi templom ajtajában tőle alamizsnát kérő sánta embernek mondott: „Ezüstöm és aranyom nincs nekem, hanem a mim van, azt adom néked: a názárethi Jézus nevében kelj fel és járj!" De úgy vélem, hogy a miként az apostol e szavával minden ezüstnél, aranynál nagyobb jótéteményben részesítette a szegény nyomorultat, mert „azonnal megerősödének lábai és felszökvén, megálla és jár vala", épp úgy mi is nem kevésbbé fontos és életrevaló szükséges dolgot míveltünk szerte e hazában, kisebb, nagyobb gyülekezeteinkben, a midőn derék tanítóinkkal karöltve, a haza legfőbb érdekeinek tudatától áthatva, a Krisztus követségében, a názárethi Jézus nevében ott forgolódtunk népünk, híveink között, hogy egyrészt azok úgy lelki, mint a mindennapi élet keretében előforduló bajaiban, gondjaiban, aggodalmaiban és fájdalmában a lelkipásztori teendők egész sorozatával résztvegyünk, gyámolítva, biztatva és vigasztalva a gyöngéket, a csüggedőket, az özvegyen-és árvánhagyottakat; másrészt, hogy közöttük a keresztyén könyörülő szeretet áldott munkáját gyülekezeteinkben vezessük, fejlesszük, némelyeket — ha akadtak ilyenek — a rideg önzésből a melegen érző szív áldozatkészségének magaslatára felemeljük. Mi ebben és ezzel kívántunk szolgálni hazánknak, nemzetünknek különösen. S e szolgálatunkról nem mint érdemről kívánok megemlékezni, mert hiszen ebben is megáll az Úr szava: „Mondjátok: a mit kötelesek voltunk cselekedni, azt cselekedtük" csupán és a mit a több erővel rendelkező egyházak szolgálatában állók talán még nagyobb mértékben fejtettek ki, de kötelességemnek tartom, hogy erről itt megemlékezzem s ezt téve, lelkészeinknek s tanítóságunknak e nemes és hazafias irányú tevékenységeért az egyházkerületünk — s talán mondhatom — egyetemes egyházunk, sőt az egész magyar nemzet nevében is köszönetet mondjak, kérve őket, hogy ebben a magasztos munkásságban lankadatlan erővel továbbra is megmaradjanak. A háború még mindig rombol, pusztít, újabb és újabb anyagi és véráldozatokat kíván tőlünk s úgy lehet, hogy a