Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1912–1918

1915. szeptember, október

172' lekezetek pásztorai, vagy a létért küzdő karitatív intézmények, például: a torzsai árvaház vezetői a holnapért folytatnak, — csak akkor tudunk magunknak igazán fogalmat alkotni azokról a végtelen nehézségekről, amelyek közvetlen következményei a háborús viszonyoknak. És akkor bizonyára valamennyien együtt imádkozunk mély alázattal és buzgó könyörgéssel a zsoltáríróval: „Azért Te felkelvén könyörülsz a Sionon; mert ideje, hogy könyörülj rajta, mert eljött az idő!" (Zsolt. 102, 14.) Igen — eljött az idő: a nyomor, a szenvedés ideje. De eljött a könyörület ideje is. Velünk az Or és az Ő szent segedelme — ezt érezzük mindnyájan. És bízunk egy szebb jövőben, mert: „akik az Úrban bíznak, azoknak ereje megújul és szárnyokkal magasságra repülnek, mint a saskeselyük; futnak és nem fáradnak el, járnak, és nem lankadnak meg". (Zsolt. 40, 31.) Bárcsak valóra válnék ez a biztató igéret egyházi életünkben az egész vonalon! — Az Úr velünk van. Az Ur könyörül rajtunk. De vájjon úgy élünk-e mi, úgy cselekszünk-e, mintha tényleg éreznők az Ur közellétét? Vájjon gyakoroljuk-e mi is igazi arányban tényleges erőnkhöz a könyörület cselekedeteit, vájjon követjük-e az intést: „A jótéteményről pedig és marhátok mással való közöltetéséről el ne felejtkezzetek: mert ilyen áldozatokban gyönyörködik az Isten"? (Zsid. 13, 16.) Vájjon nyugodt lelkiismerettel állithatjuk-e, hogy megfogadtuk Pál apostol intését: „Azért míg időnk vagyon, mindenekkel jót tegyünk, kiváltképen pedig a mi hitünknek cselédivel"? (Gal. 6, 10.) — Ki-ki válaszoljon lelkiismerete szerint. Én azonban, mint az egyházi jótékonyság szolgálatában álló Gyámintézet egyik munkása, kötelességemnek tartom egész nyíltsággal annak megállapítását, hogy a gyámintézeti jótékonyság nem áll arányban sem a szükséglettel, sem azzal, amit tehettünk volna. Igaz: ellenérv gyanánt hivatkozni lehetne arra a körülményre, hogy az áldozatkészséget és adakozni-tudást a háborús jótékonyság túlságosan igénybe vette, talán ki is merítette.- De ez az érv önmagát cáfolja, ha csak egy pillantást vetünk a mindig újból meginduló jótékonysági akciók nagy sikereire és a helyenként elért gyámintézeti gyűjtések eredményeire. Csakhogy míg az áldozni-akarás a világi jótékonysággyakorlás terén állandóan emelkedő irányzatot mutat, addig a gyámintézeti jótékonyság, ha általában nem is mutat visszafejlődést, mégis — eltekintve egyes dicséretreméltó kivételektől — nagyjában stagnál. Pedig amint tudjuk és látjuk: a háború általában és mindenütt csak könyörületesebbé tette az emberi szíveket egyrészt, másrészt pedig — bár sok