Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1912–1918

1915. szeptember, október

10 . minden nemzetnek megvan a maga sajátos feladata, célja, amelyre elhivatott. S úgy látom, hogy a magyar nemzet, mint a múltban is többször, úgy most is a maga nagy világtörténelmi elhivatásának egyik legnehezebb s legválságosabb feladatát teljesiti. A midőn tehát az Isten e nehéz próbára tett bennünket s amidőn „a haza minden előtt" érzése és gondolata egész valónkat betöltötte, minden erőnket igényelte; nagyon természetes, hogy az egész egyházkormányzatunk, egyházi intézményeink, rendes és alkalmi istentiszteleti igehirdetésünk, lelkipásztori tevékenységünk, jótékonysági munkánk s minden egyéb, amivel csak rendelkeztünk, legelsősorban is a haza szent ügyét szolgálni kívánta, minden tőlünk telhető erővel, áldozatkészséggel és igyekezettel. Minden újítás, kezdeményezés szünetelt, s csak is arra szorítkoztunk, hogy az egyházközségek életrendjében a régi úiegszokott rendet fenntartsuk. Az egyház, az evangélium szolgálatában állók munkaerejének legnagyobb részét a háborúval kapcsolatos kötelességek teljesítése foglalta le. Az „itthon maradottak" lelki gondozása és erősítése, vigasztalása, gvámolítása és vezetése, fájdalom, nemcsak elég bőséges alkalmat adtak erre, hanem egyenesen köteleztek is erre bennünket. És úgy tudom, hogy lelkészeink tanítóinkkal együtt, mint a nép legtermészetesebb s legközvetlenebb lelki vezetői, mélyen átérezték e kiválóan fontos és magasztos hivatásukat és hogy ebben a válságos időben sokszorozott erővel és buzgósággal teljesítették is e hivatásukkal járó kötelességeiket. A szokásos istentiszteleteken kívül — igen sok helyen — tartottak külön istentiszteleteket, vasárnap vagy hétköznapok délutánjain, vagy az esti órákban. Vezették, irányították a különféle szeretetadomány gyűjtést. Végezték a szegények segélyezését, a nép levelezését. Ott, a hol voltak sebesült katonáink részére berendezett kórházak, azokat látogatták s katonáinkat ima- és egyéb könyvekkel ellátták stb. Egyszóval oly idők voltak ezek, amelyek igazán megteremtették a lelkész és hivők között azt a kívánatos benső viszonyt, amelyben az egyik szeretettel, a másik pedig teljes bizalommal közelednek egymáshoz, az egyik a reá bízott lelket, a másik meg a maga lelkipásztorát látván egymásban. Vajha ez az állapot nemcsak ideig-óráig, a nagy Veszedelem elmultáig maradna így, hanem azon túl is, s az óhajtott áldott békesség beállta után is állandósulna minden egyházban! Ami a nép belső vallásos életét illeti, erre nézve helyes ítéletet mondani nagyon bajos. Mindenesetre való tény és lélektanilag teljesen érthető, hogy ebben a^minden veszedel-