Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1912–1918

1913. szeptember

21 pedig lehetőleg alányomni igyekszenek. Mert ennek tudata és 6. érzete csak keserűséget ebreszt a protestantismusban, a mely a kimerülésig menő áldozatokkal tartja fenn intézményeit! Nem kicsinyes irígykedés szól belőlem, de a mindinkább jelentkező szükségletek egyházi, iskolai s egyháztársadalmi czéljaink s feladataink' megvalósítására s az ezekkel szemben álló szegénységünk, mely tevékenységünkben gátol s oly kiválóan fontos ügyekben is, mint szórványaink lelki gondozása, árváink neveltetése, leánynevelő-intézetek s tanítónőképzőintézet felállítása stb. tehetetlenségre kárhoztat. Pedig a protestantismus a maga négyszázados küzdelmei folyamán nemcsak a maga egyháza, de a magyar nemzet történetébe is megörökítette nagy érdemeit. Intézméi^eivel is nem csupán felekezeti érdekeket kívánt szolgálni, hanem vezetője volt általában a népmívelődésnek jóformán versenytárs nélkül. Most tehát, a midőn a rohamosan haladó kor nagy igényei szerint magasztos hivatását fokozotabb mértékben teljesíteni, intézményeit korszerűen fejleszteni s evvel ugyancsak a hazai kultúra emelését czélzó nemes versenyben is részét kivenni akarja, méltán lép fel azzal az igénynyel, hogy a törvényben biztosított viszonosság és egyenlőség és az annyiszor elhangzott ígéretek végre-valahára testet öltsenek. o o Nem új dolgok ezek s hogy a tollam hegyére vettem őket, erre alkalmul szolgál a régóta vajúdó kath. autonómia ügye. Sok jel arra mutat, hogy valami készül e tekintetben. Az év folyamán a lapokban is olvashattuk, bár csak tervezet alakjában, a „törvényjavaslat"-ot. Ezt ugyan a legilletékesebb helyen leczáfolták s a közös prot. bizottság is, mely annak idején ezzel foglalkozott, azzal tért felette napirendre, hogy a kath. autonómia kérdésében egyelőre állást nem foglal. Vagyis bevárja, a mikor aktuális lesz a dolog. Ámde nekünk szomorú tapasztalataink vannak arra nézve, hogy bennünket protestánsokat sok ér váratlanul és így készületlenül is, azért nem tartom helyénkívülinek, ha a róm. kath. autonómia ügyét minket érintő vonatkozásaiban itt is beszéd tárgyává tesszük. Tudjuk, hogy a r. kath. egyház a maga autonómiája iránti igényét, igen helyesen, az 1848. XX. t.-cz.-re s annak a viszonosságot és egyenlőséget kimondó rendelkezésére alapítja. Álláspontunkat gyönyörűen kifejti az erről írt történelmi tanulmányában egyházunk nagynevű oszlopos tagja, egyházkerületünk volt érd. felügyelője dr. Zsilinszky Mihály őnagyméltósága, ki szerint: „a protestánsok őszinte barátai a helyes értelemben vett kath. autonómiának ... de nem lehetünk barátai semmiféle előjogoknak és kiváltságoknak, melyek a honpolgárok közötti békét állandóan zavarják".