Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1912–1918

1915. január

11 győzelemre juttatásában mindnyájunknak közre kell működ- 7. nünk. Szent ügye ez mindnyájunknak! S az erőknek e közös munkára való megnyerése, tömörítése az annyira hangoztatott belmisszió feladata. Mindnyájan át vagyunk hatva ennek nagyfontosságától. Mennyi megmunkálásra váró terület tárul itt elénk! Mily sokirányú tevékenység néz itt a lelkes vezérekre! Gyermekek, ifjak, nagykorúaknak különböző egyesületekbe való csoportosítása, vallás-erkölcsi nevelés, irányítás s az elzülléstől való megmentés s azután még a nép gazdasági erősítése érdekéből, czéljából! Erős a meggyőződésem, hogy egyházunk viharálló ereje nem az általunk alkotott vagy megalkotandó törvények és szabályok tökéletességétől, hanem ezen belmissziói sokféle feladatok sikeres megoldásától függ. A nép lelke mindig szomjúhozni fogja az evangélium tiszta forrásának vizeit s természetszerűen vágyódik a boldogságra. A materializmus és más vallásellenes tanok kielégíteni soha nem fogják. A nép magát a mennytől megfosztani soha nem engedi! S ha megértetjük vele, hogy ő érette, az ő fiaiért dolgozunk, fáradunk, hogy az ő s fiai anyagi jólétét, tiszta erkölcsét, lelki békességét akarjuk megmenteni, az ő boldogságát előmozdítani, akkor nem kell őt féltenünk, hogy egyházát, hitét hűtlenül megtagadja; s ha itt-ott egy-egy mámorossá is lesz a hittagadók tetszetős méregitalától, csakhamar be fog következni ezeknél is a fájdalmas kijózanodás. De a mint már említettem, ezt a nagy belmissziói feladatot egyedül a lelkészekre hárítani nem lehet. Mi lelkészek ebben nemcsak számítunk támogatásra, de hivatkozva a magasztos czélra, kérjük is a mellénk vezérekül állított nagyérdemű felügyelőinket, az egyháztanácsok t. tagjait; nemkülönben a mindenrendű tanintézeteink tanári és tanítói testületeit, hogy vallásos hitbuzgóságukkal, lelkesítő példaadásukkal bennünket támogatni siessenek. Mert ha valamikor, úgy most van szüksége egyházunknak a „világi papság" teljes érdeklődéséi e, közreműködésére, különösen az oly egyháztagok felbuzdításánál, a kikhez talán könnyebben fér, mint a hogy azt a lelkészek tehetik. A középosztály sok-sok tagjára gondolok, a kiknek közömbösségét, hitbuzgalmi ellankadását fájdalmasan kell éreznünk és a kik azzal az egyházi adóval leróva gondolják minden kötelességüket egyházunk iránt. Pedig nekünk a tradicionális vallásosság, az egyházhoz való formai tartozás nem elég! Nekünk „élő tagok", élő oszlopok kellenek. Erős evangéliumi öntudatú apákra van szükségünk, anyákra, kik hithű gyermekeket neveljenek és nem olyan — vallási szempontból — színtelen ifjúságot, a mely jóformán nem is ismeri hitvallását s éppen azért becsülni sem tudja