Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1912–1918

1915. január

10 7. oly igen-igen sok a túlságos közömbös elem, a melynek magatartásáról, közéleti szerepléséről teljesen lekopott a vallásosság és hithűség zománcza; ki megfigyeli, hogy e mellett az egyházon belül is sok a hegedni nem tudó seb, az ellentét, az erők széthúzása, a ki — mondom — mindazt megfigyeli és látja és mégis bizalommal és jóreménységgel tud és akar tekinteni egyházunk jövője elé, annak bizony nagyon is szüksége van e szent meggyőződésre: non periclitatur in medio eius Christus. S nekem megvan e meggyőződesem. És bár látom a mai helyzet sötét képét, mégis bizalommal tudok tekinteni a jövő elé. A Bethesda-tavat is, hogy csodás gyógyítóerejét kifejthesse, időnként mozgásba kellett hozni, nyugalmából felrázni, úgy az egyháznak is, hogy magasztos hivatását teljesítse, ideáljainak értékét fenntartsa, sőt fokozza; hogy erői el ne satnyuljanak, élőhite üres formalitásban meg ne dermedjen, szüksége van oly erőkre, akár belülről, akár kívülről törjenek is elő, a melyek őt nyugalmából felrázzák erejének kifejtésére ösztönözzék, a élet reális munkájához odaállítsák. Természetes tehát, hogy itt küzdelem vár az egyházra. De nagyon kicsinyhitűek lennénk, ha éppen attól félnénk, a mi a kereszténység egyik isteni rendeltetése: meggyőzni a világot! s ha nem vallanók az apostollal szent meggyőződéssel: „és az a győzelem, a mely legyőzte a világot, a mi hitünk". Az evangélium korról korra, nemzedékről nemzedékre folyton élő ható erő; az emberiség fejlődésének, erkölcsi tökéletesedésének s a legtöbb emberi méltóságnak, az istenfiúságnak legerősebb, legtisztább és legnemesebb rugója, irányítója és vezérlő lelke mindörökre. Csakhogy természetesen feltételezi, hogy bennünk is meglegyen az elegendő tudás és lelkes hitbuzgóság, az erőt érvényesíteni, híveink és általában az emberek lelkébe életébe átvinni. És úgy látom, hogy a keresztyén egyházak már is megérezték ennek feltétlen szükségességét. Megérezték a mennyei Mester nagy parancsát: „Menjetek és tegyetek tanítványaimmá minden népeket."'Menni! A templom falai közül kimenni az életbe és ott tanítani, sebeket bekötözni, elesetteket felemelni, az eltévelyedteket igaz útra vezetni; istenországának a nap hevét és terhét lankadatlanul viselő munkásává lenni, ez a mi nagy feladatunk, elsőrendű kötelességünk, de egyszersmind ebben lesz a mi győzelmünk is! A nagyon komoly idők hangos intelmei kell, hogy ébresztőleg, tettre serkentőleg hassanak reánk, evangéliumi szentegyházunk minden hithű tagjára. Mert a vallási élettevékenységről nem szabad úgy gondolkoznunk, hogy az csupán a papság ügye. Az istenországának építésében, védelmében,