Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1912–1918

1912. január, rendkívüli

16 5. a rábízott nyájat apostoli buzgósággal és odaadással gondozza, a ki kötelességének teljesítését nem látja kimerítettnek azzal, hogy vasárnaponként a szószékről egy predikácziót tart, hanem igazán törődve híveinek lelki üdvével, hajlékaikban is felkeresve őket, nekik, ha kell, tanácscsal, ha kell vigasztalással szolgál: az ilyen pap nemcsak örömét fogja találni hivatásának teljesítésében, hanem élvezni fogja sáfárkodásának édes gyümölcseit is és az aggkor bekövetkeztével, midőn nyugalomba vonulva, kipiheni az élet fáradalmait, a hű kötelességteljesítés édes tudatával fog visszatekinthetni áldásos működésére. De ha mi, lelkészeinktől ily önzetlen, önfeláldozó és odaadó tevékenységet követelünk és elvárunk, ügy másrészről kötelességünk gondoskodni arról is, hogy őket az anvagi gondok terhe alól felmentsük és őket legalább is oly javadalmazással lássuk el, mint a milyenben hasonló minősítéssel bíró más alkalmazottak részesülnek. Sajnos, hogy sem egyházgyülekezeteink, sem egyházkerületünk, sem egyetemes egyházunk nem rendelkezik ez idő szerint oly jövedelmi forrásokkal, a melyekből e jogos és méltányos követelést kielégíthetnék. Úgyszintén nem látom a czélt elérhetőnek a kongruának 2400 koronára való felemelése által. A bajon csak úgy segíthetünk, ha egyrészt az egvbehívandó zsinat a lelkészi íizetések szabályozásáról, a kormány pedig az egyházunknak nyújtandó dotáció megfelelő felemeléséről és rendelkezésünkre bocsátásáról gondoskodik. Legyen szabad reménylenünk, hogy ez irányban ismételve adott Ígéretek végre valahára be fognak váltatni. Egyházunknak másik nem kevésbbé fontos kulturális feladata a tanügynek és annak keretében a hitoktatásnak fejlesztése. El nem tagadható tény, s mindjobban gyökeret is ver az a nézet, hogv a közoktatásügy, állami feladat és ezért azt ki kell venni a községek, felekezetek, testületek és magánemberek kezéből, annál is inkább, mert azok a követelések és igénvek, a melyeket törvényhozási intézkedések az iskolafennO J ' SS sj tartók elé szabnak, ezek által hova-tovább anyagi erő hiányában ki nem elégíthetők és eddig is csak állami támogatással voltak fenntarthatók. És amikor azt tapasztaljuk, hogy oly helyeken, a hol a lakosság nagyobb számú és különféle hitfelekezetekhez tartozik, az evangelikus iskolába járó növendékek közül gyakran a túlnyomó rész nem evangélikus vallású, úgy nem lászik egészen jogosulatlannak az a kérdés: mi czélja van annak, hogy mi idegen vallásúak részére nagy anyagi áldozatokkal tartsunk fel iskolát? i