Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1908–1912

1912. szeptember

egy jűbiláris-alap létesíttessék, a melyből szegénysorsú gyógyíthatatlan betegek számára egy országos irgalomház állíttassák fel, a melv Lutherről neveztessék el és a melynek keretébe a diakonissza és idővel más emberbaráti intézmény is bevonható és fejleszthető lesz." Mélyen tisztelt kerületi Közgyűlés! Kötelességszerű tisztelettel fogadtam az egyet, közgyűlés fenti határozatát és kerületemben annak idején el is rendeltem a kimondott czélra való gyűjtést úgy az egyházközségekben, mint elemi- és középiskoláinkban. Tisztelettel hajoltam meg, mondom, a határozat előtt, mert hiszen a Krisztusi szeretet és irgalom gyakorlásának egyik legnemesebb módját jelöli meg, a midőn azok számára, a kiknek elhagyottságaikban és nyomorúságaikban e földön Istenen kívül sem más, gondviselőjük, sem más reménységük nincsen, oly menedéket, otthont emelni kíván, a melyben az emberbaráti szeretet közvetlen hatása alatt, földi kínjaikra némi enyhületet nyerve, legalább Ínségtől menten várhassák megváltásuk óráját. Ámde valahányszor ez ügyben való intézkedéseim alkalmával erről gondolkoztam, mindannyiszor lefoglalt az a kérdés, vájjon ez-e az, a miben egyetemes egyházunk, a reformáczió négy évszázados évfordulójára, a történelmi korszakot alkotott nagy napok és azok főszereplője dr. Luther Márton emlékezetére, de egyszersmind önmagához is méltó emléket állítson fel? a mely nemcsak néma jelként jelezze a jövendő nemzedéknek a nagy ünneplést, de hogy abból áldás is fakadjon az egyház mindenkori gyermekeire! És különösen ez-e az, a minek létesítése egyetemes egyházunknak elsőrendű és legfontosabb érdeke? És azután eszembe jutott az a sok esdő szózat kerületünk minden részéből, a melyekben a szegény egyházak düledező templomaik renoválására, bezáratással megfenyegetett iskoláik megmentésére; továbbá a missziói pontok és nagyobb szórványok legalább egy kis imaház építésére, fenntartására segélyt kérnek, lelki gondozás után epekednek. Kezembe vettem azt a szomorú statisztikát, mely azt mutatja, hogy leány-gyermekeink kerületenként 100—200, a leendő anyák idegen iskolákban, zárdákban nevelkednek — tudjuk hogyan — mert mi nem rendelkezünk megfelelő iskolákkal! Ott a tanítónőképző-intézet nagyfontosságú kérdése! És a mit első helyen kellett volna említenem, ott van a sok árva, a kikről való gondoskodást és a kiknek felneveltetését ismét csak idegen kezekre kell bíznunk, mert hiszen a mi árvaházaink azoknak csak igen kis részét fogadhatják be. Mennyi itt a tenni, menteni való! Mily nagy itt a veszteségünk, mert hiszen mentőeszközök nélkül szűkölködünk és kesergünk!