Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1908–1912

1909. szeptember

65 A) A lugosi mis siókör. Áldás és békesség éltető jegyében tünt le a missiói mult év, melynek örvendetes története jelen beszámolómban többek között főleg azt a sokatmondó és jóleső tényt beszéli el, hogy híveink vaílásszeretete, benső hitélete mintegy újjászületett s ez kifejezést az Úr szent vacsorájával élők nagy számában nyer. Égy pillantás a missióköri statistikai kimutatásba s az úrvacsorázók mai száma, a mult éviekkel szemben oly feltűnő! Ámde e számot csak az „áldott Nép" növeli. Az intelligenczia — néhány derék tiszteletreméltó kivétellel — távol marad, jó példával sem elő sem elül nem halad, nem kiváltképen az úrhölgy. . . S miért? Azért — úgymond — mert az úrvacsorávali élés magasztos perczeiben meghatottságát, de aesthetikai érzékét is sérti s annyira lelohasztja a kehelynyujtáskor — tagadhatatlanul — előforduló unaesthetikus mozzanat, hogy inkább nem él vele — vissza. És legyünk őszinték, úgy aesthetikai, mint hygienikus szempontból, sokban igaza van! Nem is kell itt papi magyarázatokkal előállani, mert ő maga mondja, hogy nagyon jól tudja és érzi, miszerint az Úr asztalánál „egvgyek" vagyunk a Krisztusban; ám azért az egyén egyén, a kehely kehely marad, ennek peremét biz' sok beteg ajk, tartalmát sok miazmás bajusz inficiálhatja, vagy legalább is — minduntalani törlés, forgatás daczára — ízléstelenné, szellemi összhangzavaróvá teheti. S mert sem kivételt tenni, sem tant, vagy csak szokást is változtatni nem lehet, nem szabad: az ilyszerű jelenség felett napirendre térvén, legjobb akár meggyőzni akaró kísérletbe, akár pedig egy-egy felhangzó egyéni nézet megczáfolásába (hogy — aszondja — „e tekintetben a r. katholikus áldozási szertartás vonzóbb") bele sem bocsátkozni, mert noha a megtérített s így megújhodott hit már sokakat mentett meg a veszély tizenkettedik órájában, végre is, a búza megmentésénél ki törődik a szalmával? Már pedig a mi búzánk a mi népünk, mely nem kritizál, nem affektál, hanem hisz! Missiói köröm ezen hívő népéről, állapotáról immár ezeket jelenthetem: Karánsebes. Helyzete valláserkölcsileg nem, de anyagiakban sem változott. Amaz gazdagon virágzik, emez szegény esen tengődik minden segély nélkül. Pedig a hívek terhei mindinkább növekszenek s ha jut is az adókra s mindennapira, — mert jutni kell — a íilia szükségleteire már-már a tehetősebbje is alig áldozhat. Minden látogatásom itt is, mindenütt és mindenkor arról győződtet meg, hogy a lélek kész, de a test, az anyagi áldozatkészség legtöbbször jóttehetetlen, mert erre nem telik. Ám azért éppenséggel sem áll meg jelen viszonyainkban ama régi axióma, mely szerint „csak ott van, vagy