Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1901–1907
1907. szeptember
9 a közgyűlés — az elnökségen és jegyzői karon kívül — 3—4. dr. Zsigmondy Jenő, dr. Wagner Géza, Kaczián János és Geduly Lajos urakat kéri fel. 4. Ezután Seholtz Gusztáv püspök úr évi jelentését a következőkben terjesztette elő: Nagyméltóságú kerületi felügyelő Úr! Mélyen tisztelt egyházkerületi Közgyűlés! Egy év letelt, püspöki hivataloskodásom első éve! Midőn a mai nap magaslatán visszagondolok egy év előtt tett fogadalmamra s annak Ítélőszéke elé viszem a lefolyt közigazgatási esztendő eseményeit, vegyes érzelmek vonulnak át lelkemen. A bécsi békekötés 300-ik évfordulójának esztendejében történt felavatásom ténye — szinte keresetlenül adta szeretett kerületi felügyelőnk ajkaira • ama komoly szavakat, melyekkel hivatalomba lépésem alkalmával üdvözölt, rámutatva az új püspöknek ama Isten — egyház — és nemzet adta kötelességeire, melyeknek teljesítése vagy nemteljesítésétől tette függővé működésem sikerét s egyben Isten — egyház — és nemzet által leendő megitéltetésemet. «Az evang. vallás és a magyar haza közös szeretetének és az ebből fakadó nemes és jóságos cselekedetekre és az áldozatkészség ápolására köteleztetven álltam tehát az egyházkerület élére azzal az őszinte és kegyes óhajtással, vajha sikerülne a kerület papi és világi híveit az evangeliumi «egyetemes papság» magasztos eszméjéhez képest, mindenütt és mindenben egy egységes s egyetértő nagy táborban láthatni, hol a hívek mindegyike a neki adatott talentomok mértéke szerint, buzgólkodik nagy és szent közügyeink előbbrevitelében és felvirágoztatásában. S az egyes egyházmegyékből beérkezett jelentések szerint, melyekben e jelentésemmel kapcsolatosan leszek szerencsés beszámolhatni, van még evangeliumszerü pezsgő élet a mi híveinkben. Egyes kimagaslóbb eseteken kívül is, a milyenek — Istennek hála — évről-évre kegyeletesen constatálhatók, a hívek nagy seregében sem lankad a hitbuzgóság, a vallás- és egyházhoz való szeretet, s ezek intézményei iránti áldozatkészség. Igaz, hogy a folyton emelkedő drágaság, az ezzel járó nehezebb megélhetés, a társadalomban mind szélesebb körökben nyilvánuló ellenáramlatok arra intenek, hogy mindenek, kiknek tisztök vagyon, őrködő éberségökben el ne lankadjanak, s minden erejök latba vetésével oda hassanak, hogy «minden, a mi nálunk vagyon, meg is maradjon és senki a mi koronánkat el ne vegye!» Bízom egyházmegyéink tisztelt vezéreiben, a felügyelő, lelkész, gondnok, tanító urakban, valamint a hívek összességében, hogy a mindinkább nagyobbodó mindenféle nehézségekkel küzdeni hivatott szentegyház nem fog csalatkozni abbeli reményében, hogy gyermekei, a hívek, — ki-ki a maga állásában — meg fogják tenni a kötelességüket. Jól esik tudnunk, hogy egyházunkat ezen küzdelmében nem hagyja egészen magára a nemzet, a haza. Igaz ugyan, hogy egyházunk azon ideális