Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1896–1900

1900. szeptember

-7 királyság kilenczszáz éves jubileuma sajátságos fejleményeket hozott 1. napfényre. Az evangéliumhoz hü magyarhoni keresztények és az alkotmányos szabadságért híven küzdött protestáns rendek fiai, fájdalom, távol maradtak a kétségtelenül nagy és szép jelentőségű ünnepélyről; mert annak rendezői kizárólag a magok számára kívánták lefoglalni a magyar királyság és kereszténység ünneplésének jogát. A mi Esztergomban történt, a mi ott elmondatott, az méltó volt az ünnepély jelentőségéhez ; de kétségen kívül szebb lett volna minden, ha az ország szivében, testvéri szeretetben egyesülve, valamennyi hazai keresztény felekezet, sőt az egész ország együtt ünnepelt volna! Hogy nem így történt, sajnálni lehet; hogy a béke főpapjának bölcs szavai után a gyűlölködés szűkkeblű vezéreinek szeretetlen hangja zavarta meg a jó hangulatot, azt már fájlalnunk kell. De ne keressük ennek okait. Szomorú idők reminisczencziái újulnak fel emlékezetünkben, mikor azt a kizárólagosságot látjuk, mely a földnek és égnek minden dicsőségét csak magának tulajdonítja. Ám kigyjék és hirdessék, hogy Istennek napja egyedül csak ő reájuk süt; hogy az üdvösség egyedül nekik van fentartva; hogy a magyar államnak erőt és etikai tartalmat egyedül csak ők kölcsönözhetnek, hogy a czivilizácziónak és tudománynak egyedül ők a terjesztői stb. stb. Ám legyen. Ne háborgassuk álmodozásaikat. De az élet, a tapasztalás és a történelem ellentmond; az írás pedig azt mondja: „a ki magát felmagasztalja, megaláztatik!" Nagy hiba lenne, ha mi ellenfeleinknek sértő kitörései által hasonló kitörésekre engednők magunkat ragadtatni. Valóságos hazaellenes bűnt követnénk el, ha a békételenséget és gyűlölséget szító apostolok balga beszédei által felingereltetve, hasonló gyűlölettel segítenők előidézni hazánk történelmének azt a gyászkorszakát, melyre a jólelkű felvilágosodott katholikus honfitársaink és katholikus történetíróink is csak borzalommal szoktak emlékezni. Tudom, hogy nehéz az önmegtagadás erényének gyakorlása akkor, mikor magasrangú pártvezérek az egész világ előtt nyíltan hirdetik, hogy a reformáczió a tatárjáráshoz és a török pusztításhoz hasonló csapást jelent. Tudom, hogy nehéz az indulatnak ellentállani, mikor érezzük és látjuk, hogy egyházunk és hazánk legszentebb érdekei vannak veszélyeztetve középkori felfogású emberek által. De gondoljunk arra, hogy a mi vallásunk a szeretet vallása, mely önmegtagadást követel tőlünk; azt hirdetvén, hogy még azokat is szeressük, a kik bennünket átkoznak. Hiszen a reformáczió áldásait a magyar nemzet és a hazai keresztény vallás történetének nyilt meghamisítása nélkül eltagadni nem lehet; még kevésbbé lehet az állam fentartásának érdemét egyedül a katkoliczizmus számára lefoglalni. A protestantizmusnak kétségtelenül hazánkban is nagy küzdelmei voltak, de dicsőségére legyen mondva, meg tudta védeni nemcsak vallási keresztény elveit, de meg tudta védeni Magyarország alkotmányos szabadságát és függetlenségét is! Azok az eszmék, melyeket a protestantizmus eleitől fogva hirde-