Balatonvidék, 1917 (21. évfolyam, 1-51. szám)

1917-06-03 / 22. szám

XXI. évfolyam. Keszthely, 1917. augusztus 12. 22. szám. Előfizetési ár: Egész évre 10 — K Fél évre . 5"- K Negyedévre 250 K Egye? sz. ára 0 20 K .Nyilttér soronhint 1 kor. Szerkesztőség és kiadóhivatal I^OSSUTH LAJOS^ utca 58. szám. . ALATONVIDEK KESZTHELY, HÉVÍZ S AZ EGÉSZ BALATONKORNYÉK ÉRDEKEIT ELŐMOZDÍTÓ TÁRSADALMI HETILAP. Kéziratokat a szerkesztőség cimére pénzesutalványokat, hirdetési megbízatásokat és reklamációkat a kiadóhivatalba kérünk. Kéziratokat nem adunk vissza. Szerkesztőségi és kiadóhivatali Interurbán : 15. A silány, önző telkekhez. Emberek, akik naponta, este saját megszokott, kényelmes ágyatokba dőltök, gondoltok-e arra, hogy háborti van ? Le tudtok-e feküdni anélkül, hogy eszetekbe ne jusson, hogy mit szenvedhetnek azok, odakünn a fronton ? Amikor kicsinyes, apró-cseprő dolgok miatt sopánkodtok, amikor a háború szülte sok-sok mizéria fölött sápítoztok, ott van-e mindig késérö árnyként, hátsó gondolatnak, hogy : azért mégis csak jobb itthon ! Lehetetlen erre nem gondolnotok, hiszen emberek vagytok, akiknek szive fáj és lelke megesik arra a gondolatra, hogy testvéreink érettünk szénvednek. És ha nem feledkeztek meg egy percre sem azokról, akik soha sem térnek vissza többé, akik csonkán kerülnek vissza, akik kórtól gyötörve látják viszont övéiket, akiket a szenvedés megöregitett idő előtt, akik ezerszer néztek szembe a halállal ti értetek, akik itthon vannak, akkor lehetetlen, hogy ez megsemmisítő hatással ne töltené el az egész lényeteket. Önzés, kapzsiság, hogy lakozhatik emberben, aki itthon van, akiért odakint vérzik egy másik, kinek az itthon megoldandó fontos feladatok kivitelének sikerén — önzetlenül kellene izomszakadásig dolgoznia? Akiknek támogatni kellene minden, a köz érdekére irányuló törekvést és hatósági intézkedést ? Akik itthon a háború köpenyege alatt fosztogatjátok embertársaitokat— sokszor ép az értetek hősi halált halt honfitársatok gyászoló és nyomorgó édesanyját, vagy hitvesét ? Emberek, ha nap közben nem juttok is hozzá, de este, mikor lefeküsztök, le ne hunyjátok szemeiteket, hogy a harctéren küzdő és szenvedő véreinkre ne gondolnátok. Gondoljatok rájuk minden este, mikor kényelmes, puha párnátok közé feküsztök nyugodni, mikor a teritett asztalhoz ültök és párolgó, Ízletes ételekkel csillapítjátok éhségteket és üditő italokkal enyhítitek szomjuságtokat, amikor kedélyes mulatozással, vagy vagyont és egészséget pusztító orgiákkal ütitek agyon unalmas óráitokat. És ha ilyenkor reájuk gondoltok, meg fogtok változni, le fogjátok vetni a kicsinyes, csúnya emberi gyarlóságokat és megnemesedve, érző, önzetlen emberek gyanánt fogtok felébredni ! A gyümölcstermelés és a pálinkafőzés uj korszaka. Magyarországon az utolsó évek kedvezőtlen időjárása és az állati ellenségek elhatalmasodása folytán a gyümölcstermelők nagy része elvesztette kedvét és bizalmát a gyümölcstermeléshez. Már pedig épen a mostani nehéz viszonyok közt óriási jelentősége volna annak, ha minél nagyobb mennyiségű friss és szárított gyümölcs állana a közélelmezésnek rendelkezésére. E tekintetben a tanulságait előreláthatólag gazdáink meg fogják szívlelni és gyümölcstermelésünket az egész vonalon reformálni fogják. Ennek az ügynek szolgálatában állnak mindazok a szövetkezeti-, községi- és állami szeszfőzdék is, melyeket a mult évfolyamán hozott uj szeszadótörvény keltett életre. Ismeretes, hogy a kisüstök túlnyomó részét a hadvezetőség rekvirálta, a megmaradókat pedig a pénzügyminiszter a maga rendelkezése alá vette. A régi jogaiktól megfosztott birtokosok e községi és szövetkezeti szeszfőzők utján lesznek képesek a közvetlen fogyasztásra nem alkalmas, vagy fogyasztásra nem került gyümölcsöt akár pálinka, akár asztal, vagy iz formájában hasznosítani, azonkívül pedig ugy a szőlőnek, mint a gyümölcsnek mellékterményeit előállítani. Ezeknek az uj gazdasági szervezeteknek elsőrendű kötelessége lesz tehát, vidékenként az okszerű gyümölcstermelést irányítani és terjeszteni. Gyakorlati szakemberek tanácsainak meghallgatásával minden vidék éghajlatának megfelelő legalkalmasabb gyümölcsfajtákat minél nagyobb számban ülHóolvadás. 1917. május 20. A hadnagy az ágyán fekszik : cigarettázik. A zászlós az asztal mellett ül és a lámpába bámul. Künn fojtott, tompa zuhanás. A Iámpafényt meglibben. Hagynagy : Tizenkettő. . . Zászlós : Tizenhárom, tizennégy. Hagyd el, ne olvasd ! Sáfrány, a pucér (kívülről): Má' megint municiófogyasztás vót a taliányoknál. Hadnagy : Hát mit csináljak ? — • Semmit! Várjuk a postát. — Most, ilyen tűzben ugy sem hozzák. — Nem baj, többet várunk. . .. A hadnagy folytatta : — Úgyis csupa, várás az életünk! Várjuk a gránátozást, a támadást, az őrnagyot, a tavaszt, a szabadságot és még várunk egy csomó váratlan dolgot. — És amit óhajtva várunk, az nem jön, amit félve, az megjön. — Pedig várni a legkínzóbb, de a legédesebb is néha. — A leghálátlanabb is ! Mióta várjuk már a tavaszt is és nem jön ! A május sem hozta meg. — Igen, a tavaszt. A tavasz. . . Erős zuhanás ; belereszket a kaverna. A lámpafény mélyen hajbókol. Sáfrány (kívülről) : Már öregebbel hajgál ! — De hát lehet is a tavaszról beszélni itt, a halál pitvarában ? ! Olyan különösen hallatszottak most a hadnagy szavai. Olyan mélyről jövők, érctelenek és sápadtak voltak, mint a napnemsütötte gyermekarc. Ilyen volt minden szavuk, amit itt benn ejtettek a hegy belsejében. A hatalmas kőmassza ráfeküdt a beszédre, agyonlapította, színtelenné, halkká tette. A sziklák nem reszonáltak a gyenge hangra. Pedig ma olyan beszélgetős kedvük volt. Délelőtt felszállt a köd, egészen kitisztult az ég és a bizseregtető, melengető, csókos napfény először látogatott el hozzájuk a magas téli világukba. A hó erősen olvadott. A hólé nagy tömegben rohant végig az állásban. És ők odalenn, az Etschvöigyben mglátták a sokat várt tavaszt. A hosszú, komisz tél után ugy vágytak egy kis melegre. De ez a meleg egy kicsit meg is zavarta, össze is kuszálta a gondolatvilágukat. Szabadulni szerettek volna egyszerre és örökre innét, oda, ahol lágyabb a tél, sietősebb a meleg, melegebb a tavasz. Haza. Mind a ketten arra gondoltak, hogy milyen jó is ott, ahol nincsen hó és nem lő az olasz. A völgy járt eszükben, ahová reggel le láttak, ahol zöld minden, ahol virágzik a fa, kizsendült a fü, rügyezik a bokor. Színes, boldog világot láttak ott lenn, de elmosódva, nagy, gyenge, fáradt foltokban látták, mintha fantáziájuk, vagy éji álmuk röpke játékképe lett volna, De a tompa képet kezdték élezni, színezni, erősíteni az otthoni tavaszok erőteljes, rikító színeivel. S mire készen lett volna a vágytavaszuk, szemük, a vad, félénk madár, már a felhőkbe vesző havasokon mélázott és a bakancsuk tiporta piszkos, rothadó hó rácáfolt ábrándvilagukra : a hegytetői tavaszra. Vida, a zászlós öreg pucerje jelentett valamit. — Hozza be ! Egy csokor féhér és rózsazsin virág volt. A tavasz ! Kivették a piros schrapnellhüvelyből és az egyetlen üvegpohárba állították bele. Aztán az asztal közepére tették. A virágnak szerény, kedves illata volt. Nézték, szagolták, simogatták, becézték. Érezték benne a tavaszt, az uj élet ébredését, a halál utálatát és magát a színes, bohó életet. — Ki hozta ? — tudakozódta a hadnagy. A trén küldte a posta helyett. Posta nem jött. — No látod, ez is egy darab kis boldogság ! — Hervadó, röpke, földi boldogság. Völgyi boldogság. Völgyből völgyi emberek hozták, akiknek a mi bajunk nem baj, a mi bánatunk nem bánat. De nekünk — az ő kis örömük nagy öröm. És a két húszéves, nagy gyermekben felébredtek a téliálmu érzések és szivükben felfakadt az emlékek búsongó édes raja. A kis virágcsokor aromás, nehézillatu levegőjén szállt el fantáziájuk, a rab madár, messze keletre, ahol kék vizből kel, kék vizbe nyugszik az aranyküllős nap, ahol ultramarin vizű éjben ringatja ezüst képét a hold és hol halkan, csobban a csónak lapátja, sejtelmesen rizeg a titkos szavú nád. . . S ahonnét oly ritkán jön üzenet. És a két húszéves fiu azon töprengett, hogy hogyan is jutottak ők ide, ahol előre élik éveiket és mégis adósai maradnak az életnek. — Mond csak Lacikám, — szólt a zászlós, — kinek tartozunk mi ezzel ? És mi ez: