Balatonvidék, 1917 (21. évfolyam, 1-51. szám)

1917-02-11 / 6. szám

XXI. évfolyam. Előfizetési ár: Egész évre 10'— K Fél évre . 5'— K Negyedévre 2 50 K Egyes sz ára 0 20 K Nyilttér soronkint 1 kor. Szerkesztőség és kiadóhivatal KOSSUTH LAJOSutca 58. szám. Keszthely, 1917. március 21. 10 KESZTHELY, HÉVÍZ S AZ EGÉSZ BALATONKÖRNYÉK ÉRDEKEIT ELŐMOZDÍTÓ POLITIKAI HETILAP. . szám. Kéziratokat a szerkesztőség cimére pénzesutalványokat, hirdetési megbízatásokat és reklamációkat a kiadóhivatalba kérünk. Kéziratokat nem adunk vissza. Szerkesztőségi és kiadóhivatali Interurbán : 15. r Elet-halálharc. A központi hatalmak őszinte és becsületes békeajánlatának az entente részéről történt visszautasítása után, létünk védelmezésére nem maradt.hátra más lépés, mint a korlátlan tengeralattjáró hadjárat. A központi hatalmak eme elhatározására Amerika megszakította Németországgal a diplomáciái összeköttetést Amerika eddig sem tartotta meg a szigorú semlegességet, sőt azt mondhatjuk, hogy háborúban volt velünk, mert a háború kezdete óta folyton és szakadatlanul szállította ellenségeinknek a muníciót, a fegyvert, a hadi gépeket, az élelmiszereket, a nyersanyagot, szóval mindazt, amit ha a semlegesség becsületes betartásával megtagad, akkor a háborúnak az entente által való továbbfolytatását már régen lehetetlenné tette volna. Ilv körülmények között nem volt •> J más választásunk, mint a korlátlan tengeralattjáró hadjárattal hadat üzenni a háborúnak. A föld fölött, a föld alatt, a vizek hátán és a vizek alait teljes erővel indul meg most s illetve folytatódik a háború, olyan erővel, olyan vehemenciával s olyan kegyetlenséggel, amilyent még nem látott a világ. A végső, a döntő küzdelem kezdődik most, amikor az izmok egészen az elszakadásig kifeszülnek, amikor az erő, az akarat és elszántság utolsó nagy lendületét veszi, melv aztán eldönti az élet, vagy halál nagy kérdését Mi békét kínáltunk ellenfeleinknek, őszinte, tisztességes békét; szavunk azonban elveszett a gonoszság pokoli zajában s a hófehér lepelre, a mit a vérben gázoló emberiség feje fölé akarlunk borítani, sár és szenny fröcscsent. Békét akartunk tisztességes megegyezéssel, egymás jogainak respektálásával. 1 Békét akarnak ők is. De miiven békét ? Elnémítani szavunkat, elvenni erőnket, bemocskolni multunkat, megakasztani jövő fejlődésünket. Széjjel akarják szakgatni testünket, porig alázni lelkünket, a rabság bilincseibe verni akaratunkat. Romokba, akarják dönteni ezeréves építkezésünket, hogy a romok fölött a halálmadár huhogja a béke, a reánk nézve lealázó béke nyomorult feltételeit. A fegyvert, amit ők nem bírnak kiütni kezünkből, éhségtől elgyötört asszonyaink és gyermekeink sírásával akarják kikönyörögni katonáink kezéből. Ilyen békét akarnak ellenségeink. Hogy ne legyen többé eleven étet, öröm, boldogság és nyugalom a földön. A magyar lapály nekik teremjen, a magyar hegyekről ők szüreteljenek, a magyar nemzet földjén ők osztozkodjanak. Ennek a békének a hadüzenete az uj háború, a korlátlan tengeralattjáró hadjárat, amit bejelentettünk a vérszagtól elbódult ellenségeinknek. Ez a háború kíméletlen és zord lesz, mint a végzet, mikor haragos villámokkal sujt a bűnös emberekre. Meginog a föld, megmozdul a végtelen tenger, melynek hátáról milliókat érő hajók sülyednek a mélységbe, milliókat érő rakományaikkal és vértől piros, tarajos hullámain emberi hullák ezrei úszkálnak. A végitélet lesz ez, minden eddigi iszonyuságok iszonyú megkoronázása. A vég kezdete lesz ez ; de vájjon melyik fél részére ? . . Helyünkön talált volna a felkínált tisztességes béke elfogadása. De helyünkön fogunk állani, helyünkön is kell állatiunk, mikor uj harci riadó zengése zug fel a várt, az óhajtva óhajtott tavaszi imádság lágy zsolozsmája helyett Van-e ember e hazában, aki még most sem érzi kötelességét? Van-e ember még itt, aki a többiekkel nem, csak önmagával törődik ? Van-e még Meteorok. — Sajnállak édes öregem, igazán tiszta szivemből sajnállak, hogy te, a nőgyűlölő, aki eddig csak a művészetnek éltél, aki az udvarlást léhaságnak, a házasságot pedig szükséges rosznak tartottad, most 28 éveddel az örülésig belehabarodtál Zalavári Irénbe. Az igaz, hogy átkozottul csinos legény vagy, de azért mégsem hiszem, hogy nála célt érj. Én ismerem őt, szép, mint Rafael Madonnája, de szive nincs. Egy szép szobor, semmi egyébb. Tudod, hogy amikor én a tiedhez hasonló állapotban szerelmet susogtam a fülébe és egy olyan pillantást vetettem reá, melyről azóta sokat hallottam a legszebb asszonyok szájából, hogy ^ellenállhatatlan*, akkor ő a legnagyobb közönnyel csak anynyit mondott: »Nagyon téved tisztelt barátom, ha azt gondolja, hogy olyan vagyok, mint a hó, melyre ha rásüt a napsugár, azonnal elolvad« s ezzel a faképnél hagyott. Szerencse, hogy olyan viharedzett szivem van, mely hamar feledi az ilyen kis felsüléseket és még nagyobb szerencse, hogy mindig akadnak bájos asszonyok, kik az embert készek megvigasztalni. De nálad egészen másként van, én ismerlek téged, a te szerelmed nem lehet szappanbuborék. Az esthomály lassankint belopódzott a barátságos kis legénylakásba és Emil szelid, anyáskodó hangon prédikálta barátjának a feledést, de Hugonay Sándor a fiatal festő gondolatai egy teljesen más világban jártak; egy halvány, légies alakú, bársonyos tekintetű kis leánynál, kit teljes szívből szeretett. * Kedves kis leányszoba. Fehérek a bútorok, fehér minden, ahova a szem tekint. Fehérek itt még az álmok is ! . . . A kertre nyiló ablak szárnyai ki vannak tárva s a földigérő, sürii, reneszánsz hímzésű függöny a jóizlésről tanúskodik. Az ablak alatt lévő hosszú rezeda és szegfű — ágyakat a kertész öntözgeti és a nyitott ablakon beözönlik a kábitó, friss virágillat. Irén festeni tanul. Szülei a legjobb tanárnak Hugonay Sándort vélték, aki mégcsak pár hét óta jár Irénkéhez, de már eddig is szép eredményt ért el tehetséges tanítványával. Most a barátságos kis leányszobában ülnek és Irén megmutogatja fiatal mesterének a különös előszeretettel gyűjtött csinos festeni való lapokat. Mindenikre van valami megjegyzése, mindenikben talál valami szépet, megcsodálni valót. És Sándor mámorosan hallgatja a zenélő, dallamos hangot. Minduntalan azon kapja magát, hogy tekintete nem a lapokon, hanem kis tanítványa piros, édesen csevegő ajkán pihen. Most Wolffnak egy gyönyörű festményéhez értek. Művészi összeállítás, mesés színezés. Irén elragadtatva szemléli, majd halkan olvassa a felírást: »Szeretsz-e édesem« s mintha a kérdést egyenesen az ifjúhoz intézné, szerelmes tekintete kérdőleg, vágyakozva pihen a festő tüzes szemein. S a festő magáról megfeledkezve, megragadja a két kis bársonyos kezet, melyről titokban oly sokat álmodott, azután szenvedélyesen susogja : — »Igen, igen Irénke, én oly kimondhatatlanul szeretem magát, ahogy még ember nem szeretett soha ... És magácska édes ? . . . Sürgetőleg nézett a leányka zavart arcába, aki most hirtelen elvonta az ifjú kezében felejtett kezét. Arca halálsápadtra vált és csak annyik mondott : Bocsásson meg Sándor, én . . én . . nem szeretem magát ! — Hát csakugyan igaz volna amit beszélnek, hogy Ön csak egy szivnélküli szép szobor? Kiáltott fel Sándor s arcán a meglepetés és kétségbeesés vegyes érzése tükröződött. — Ne-ne beszéljen igy Sándor ! folytatta a leány fájdalmas hangon és szemeiből két könnycsepp gördült végig szomorúvá vált arcán, melyről pár pillanattal előbb még a boldogság sugárzott. Hagyjon kérem most magamra — , folytatta kérlelő hangon. Majd holnap . . . holnap mindent elmondok. A festő visszasem tekintve elrohant s már nem hallotta, mikor a leányka gyönge, légies alakját tompa, száraz köhögés rázkódtatta meg. A szoba csak olyan, mint máskor és mégis valami szomorú, melankolikus hangulat lopta be magát a kedves kis fészekbe. Irén szakgatottan, lázasan beszél: — Hárman voltunk nővérek. A legidősebb már asszony volt, amikor 22 éves korában elrabolta a halál. Az orvosok tüdővészt konstatáltak. Másik nővérem még leány volt, amikor szintén tüdővészben meghalt . . . S ott, a halottas ágynál, amikor elnéztem nővérem megfogyott, gyönyörű arcát,