Balatonvidék, 1916 (20. évfolyam, 1-53. szám)

1916-12-24 / 52. szám

XX. évfolyam. Előfizetési ár: Egész évre 10'— K Fél évre . 5'— K negyedévre 250 K Egyes 5Z. ára 0 20 K Nyilttér soronkint 1 kor. Szerkesztőség és kiadóhi­vatal KOSSUTH LAJOS­utca 58. száni. Keszthely, 1916. december 24. KESZTHELY, HEVIZ S AZ EG-ESZ BALATONKÖRNYÉK ÉRDEKEIT ELŐMOZDÍTÓ POLITIKAI HETILAP. szám. 52. Kéziratokat a szer­kesztőség cimére, p érzés utalványokat, hirdetési megbízatá­sokat és reklamáció­kat a kiadóhivatalba kérünk Kéziratokat n^m adunk vissza. Szerkesztőségi és kiadó­h<*atali Interurbán : 15. Karácsonyi ének. (SZ.) Néhány óra múlva reánk borul a szent este homálya, kigyulad­nak a karácsonyfa gyertyácskái s fel­hangzik az angyali ének: Dicsőség Istennek, békesség embernek . . Érzi­tek-e, hogy a karácsonyi éneknek lelke e két szóban rezeg : dicsőség . . bé­kesség ? A karácsonyfa aranyos dísz­ben pompázó ágai ezt suttogják: di­csőség, balzsamos illata ezt leheli : békesség. És amig hallgatom a karácsonyfa suttogását a dicsőségről, amig lelkembe szivom balzsamos illatában a béke édességét — a gyertyácskák fényében ragyogó aranyos diók csillogása mintha misztériumot tárna fel elmémben. Dicsőség . . . békesség ! .. Ezt jelentette az első Karácsony is, ott a betlehemi jászol körül. Az éjszaka sötétjét mennyei fény oszlatja, a csendet angyalok éneke váltja fel, az isteni jóság az üdvösség dicső­ségét árasztja az emberre, az em­ber szivét pedig örömteljes békes­ség szállja meg a pásztorok képében. Azután jönnek az elmúlt századok, amelyek már az első karácsony isteni szülöttjének jegyében folynak le. Az Ó tiszta tanításának fényében ragyog az Isten dicsősége az emberek lelki élete felett, az 0 kis kezének útmuta­tása szerint igazodó művelődés, hala­dás adja meg a nyugtalan emberi szívnek az élet küzdelmei, szenvedései és harcai között a békesség áldá­sát. És ennek tudatában gyúlnak ki évenként a karácsonyfa gyertyái, erre emlékeznek megszámlálhatatlan milliói azoknak, akik körülállják a karácsony­fát s érzik az angyali szárnyak k±be­gésétöl reszkető fángocskákban, érzik a balzsamos illatban a mennyei szó­zatot : Dicsőség. . békesség ! És ugy tetszik, hogy e rettentő világháború pokoli zajából is e két szó verődik ki legérthetőbben : dicsőség békesség. E két szónak értelme moz­gatja a népek millióit, melyek évek óta vetélkednek az öldöklésben, pusz­tításban. Dicsőség, az osztatlan dicsőség vágya feszíti a gőgös Albionnak kalmár lelkét ; dicsőség, a revans előlegezett dicsőségétől ittasult meg a gloire nemzete ; dicsőség, a szláv di­csőség csalóka fénye kápráztatja az északi kolosszust; az orgyilkosok, áru­lók és hitszegő bandita dicsősége té­o o vesztette meg a régi, nagy nemzetek elkorcsosult utódait ellenségeink meg­számlálhatatlan táborában, — ; míg mi Karácsonyest. Mennyi öröm, mennyi kedves emlék fűződik e szóhoz: Karácsonyest.* A gyer­mek szent izgalommal várja közeledését" az aggastyánnak pedig elsimulnak arcán az élet sötét barázdái, e szó hallatára. A béke és szeretet ezen ünnepe a mult sivatagján egy oázis, hol az élet vándora szívesen pihenteti meg fáradt, megtépázott lelkét. Hasonlít még valami csudás, szent képhez is, mely az élet sokszor nagyon is erős viharában sem veszti el élénk színezetét, .sőt minél jobban sujt bennünket a Sors, annál fönségesebben je­lenik meg lelki szemeink előtt. S a mai nehéz időkben, amikor egy láthatatlan kéz tüzes csóvával vonul el a világ felett, gyújtogatva, rombolva, pusztítva mindent, ami útjába ke­rül, visszasírjuk az elmúlt szép időket, ami­dőn Karácsonyt még a szeretet, a béke és öröm igazi ünnepének nevezhettük. . . Ilyen és ezekhez hasonló gondolatok foglalkoztatták Vámossy Ernőt, midőn a ri­deg, barátságtalan kórházi ágyról szemlélte a katonák gyerekes örömét, mellyel a ka­rácsonyfát díszítették. S ez az öröm reá is átragadt és kimondhatatlan vágyat ézett ah­hoz, hogy — mint iskolásfiú korában — ő is segédkezzen a karácsonyfa diszitésénél. A gyöngeségtől ugyan kissé megtánto rodott, amint az asztal felé lépegetett, de megkeményítette magát. Csak még egyszer . . s aztán úgyis ki tudja ! ? . . . De arca kréta­fehér lett, szemei lázas fényben égtek s a melle lihegett. — Hát már megint . . megint az a szánakozó tekintet a körülállók szemé­ben, melyből az ő elmúlása feletti aggoda­lom tükröződik ? ! Hát még karácsony-este sem feledheti, hogy neki is rövidesen el kell hagyni a földi nyomorúságot, melyhez olv görcsösen ragaszkodik ! ? Ereje foguán volt s ha a • mellette álló katona hirtelen k.irjaiba nem fogia, hát ösz­szeesik. Midőn már ágyában volt, kitekintett az ablakon. Az alkony már bontogatta szárnyait és ő ugv érezte, hogv egy komor, fekete szemfedő ereszkedik a természetre s az a sok, véres, csúfondáros alak, akiket az utolsó rohamnál megolt, azt a komor, fekete szem­fedőt, vigyorogva vonszolják be magukkal, hogy reáteritsék. Egész testében megremegett s aztán, hogy elűzze a kísérteteket, lehunyta szemét. Kezdett egy kicsit megnyugodni. Egyszer csak valami leheletszerű, csó­kot érzett homlokán s hogy képzete el ne tűnjön, nem mert föltekinteni. De mi az ! . . hisz egy ismerős, aggodalmas hang is meg­üti fülét : »Ernő kérem, valami baia van ?* Ez már mécsem lehet képzelődés, — gondolta és feltekintett. . De hova tűnt a kórház, a karácsonyfa és a katonák ? ! Per­cek teltek el, amig össze tudta szedni gon­dolatait. Föleszmélt, otthon volt s a dívá­nyon kényelmesen végignyujtózkodva várta a »Jézuska megérkezését*. Hirtelen felkacagott, mikor maga előtt látta lakosuknak őzikeszemü leányát, kinek piros ajka sírásra görbült. Aztán mintegy magvarázólag igy szólt : »Borzasztó álmom volt, rettenetes, de a vége mégis jó volt, sajnálom, hogy felköltött !« Magában pedig ezt gondolta : Ha va­lóság volt a hang, miért ne lehetne valóság a haladásnak, fejlődésnek, a határbiz­tosság békességének védelmében for­gatjuk véres, diadalmas kardunkat. Dicsőség . . . békesség ! E két szó csilingel a karácsonyi angyal csengetyüiéböl és verődik ki a világ félrevert harangjainak chaotikus zajából. Ágyuk bömbőjéséböl, fegyve­rek kattogásából, sebesültek jajgatásá­ból, haldoklók hörgéséböl, foglyog só­hajtásából, diplomaták nyilatkozatából, hadvezérek parancsából e két szó csattan ki érthetően : dicsösség . . . békesség. . . És mig azok, kik a magasban képzelvén magukat, dicsőségről álmo­doznak, hazudoznak, addig a népek­vérző, gvászoló milliói békesség után sóhajtoznak. Dicsőség . . . békesség . . Meglesz mindakettö, suttogja • a karácsonyfa, csak bizalmotok meg ne fogyatkozzék. De jól értsétek meg : Dicsőség Istennek, békesség embernek. Azok, akik dicsőségért áztatják vérrel a világot, megaláztatnak, de akik a békességért harcoltok, számithattok, remélhettek, hogy tietek lesz a dicsö­ség . . . békesség ! A > BALATON VIDÉK* EGYES SZÁ­MAI KAPHATÓK: NÁDAI IQNÁCZ KÖNYV-S PAPIRKERESKEDÉSÉBEN a csók is ! ? Ezt meg kell tudni mindenáron, de hogyan ? Majd egv jó gondolat cikkázott át agyán. Megfogta a leányka kezét és kérdőleg tekintett szemébe, amint mondá : Egv különös álmom volt s valami babonás előérzet azt súgja, hogy Ilonka megtudja fejteni. Azt álmodtam — folytatta — hogv egy barátságtalan kórzházban a halállal vi­askodtam s valaki egy gyenge csókot lehelt homlokomra. Beszédközben éles, átható te­kintetet vetett a leányra s látta, hogy az el­pirult s hogy keze megremegett az övében, de a másik pillanatban már összeszedte ma gát s határozott hargon igy felelt : »Az a csók azt jelenti, hogy az a »Valaki« magát nagyon-nagyon szereti.* — Helyes, ennyit tehát tudok, most még -csak arra vagyok kíváncsi, hogy ki volt az a Valaki" ? A leány újból elpirult s felelet helyett zavarodottan" sütötte le szemeit. — S ha én Ilonkának megsúgom ! . . Nem kíváncsi reá ? . Ilonka hirtelen kirántotta kezét Ernő kezéből s az ajtó felé futott. Ha Ernőnek még némi kételyei lettek volnak a leány érzelmei felől, ebben a pilla­natban mind eloszlottak. Egy-két ugrással a leányka nyomában volt s még az ajtónál elérte. — - Ilyen könnyen mégsem szabadulunk kis csóktolvaj ! Kacagott Ernő boldogan s gyengéden magához vonta a reszkető leány­kát és szerelmesen súgta a fülébe : »Nos tehát az a -Valaki' nem volt más, mint a mi aranyos kis szomszédnőnk, az Ilonka, akit én már régóta kimondhatatlanul szeretek. Aztán forró szenvedélyes csókjaival pirosra

Next

/
Thumbnails
Contents