Balatonvidék, 1916 (20. évfolyam, 1-53. szám)

1916-09-17 / 38. szám

XX. évfolyam. Keszthely, 1916. szeptember >7. 38. szám. Ü BALATOÜVIDEK N KESZTHELY, HÉVÍZ S AZ EGÉSZ BALATONKÖRNYÉK n

k" „ , Kéziratokat nem Szerkesztőség és kiadóhi- ERDEKEIT ELOMOZDITO adunk vi

5sza. vatnl KOSSUTH LAJOSPOLITIKAI HETILAP. A TÉL! Amily mértékben »fogy« a nap s annak életei adó melege, amily mértékben hull a fákról a sárguló falevél, oly mértékben no aggodalmunk s önkéntelenül felsóhajtunk és kérdezzük, hogy mi lesz a télen velünk ? ! Soha nagyobb aggodalommal, soha kinzóbb gyötrődéssel nem néztünk a tél elé, mint most, e rettenetes világháború harmadik esztendejében 1 A kormány s a kormányrendeleteket végrehajtó közigazgatási hatóságok felé irányul — sajnos, a multak szomorú tapasztalatai folytán — most már kétkedő tekintetünk és szívszorongva várjuk, vajion minő üdvös és szükséges intézkedéseket tettek, vagy tesznek a már-már elviselhetetlen állapotok javítására s a küszöbön levő tél szenvedéseinek enyhítésére ? . . . Vájjon eszükbe jut-e az őszi és téli kötelességek hosszú sora ? . . . A tél dermesztő hidege ellen lesz-e elég fa és szén s elejét veszik-e az e téren már most is féktelenül grasszáló uzsorának ? A jómódú, vagy pláne gazdag ember majd csak beszerzi valahogyan fáját, szenét ; de mi lesz a szegény emberekkel? Pedig ezek nagyobb számmal vannak ! Hogyan adjon a szegény ember 60—80 koronát egy öl fáért, hogyan és miből fizessen 50—60 koronát annak behozataláért ? . . . Nem vagyunk jósok, de tele van a lelkünk gyötrő aggodalommal, hogy a télen sok ember, sok szegény gyermek fog dideregni a fűtetlen, nyirkos szobákban, ha az illetékes hatóságok nem gondoskodnak mérsékelt áru fűtőanyagról s annak tisztességes összegért leendő befuvarozásáról s a fűtetlen szobákban történt meghűlések nagy mértékben fogják szaporítani a járvánvos betegségek s a halálozások számát, a gyilkos háború következtében amúgy is fogyó magyarság sorában. Aggódva kérdezzük : vájjon lesz-e elegendő krumpli, bab, lencse és borsó, káposzta és hagyma, a szegény ember eme fő tápláléka, hogy megtömhesse vele éhes gyomrát ? A zsírral már most is sok bajunk van. Pedig zsir nélkül nem lehet főzni. Kell az még a rántott levesbe is. Az ember szervezete rgv van megalkotva, hogy zsir nélkül nem tud meglenni A gyomor vegytani műhelye azt a folytonos égést, amit életnek nevezünk, csak a zsir alkotó részeivel tudja táplálni. A gyermekek és a betegek már a nyáron is nagyon sínylették a tej hiányát. De a nyáron, a zöld főzelékek idején, a jó melegben, a szép napok gondtalanságában még a nélkülözés is könnyebb, a betegség sem oly elviselhetetlen, a fájdalom sem oly kinos, mint az elmúlásra emlékeztető szomorú őszi és a dermesztő téli napokon. A szegény gyermekek most mezítláb járnak. Hiszen ez előtt néhány évvel, mikor még divatban volt a »kneipolás« a gazdagok is megengedték maguknak ezt a »lukszust«, hát miért ne járhatna akko

r mezítláb a szegény ember, vagy a szegény ember gyermeke ? . . . Igen ám, de télen, 10 — 15 fokos hidegben, fagyos földön, bokáig érő hóban nem lehet >kneipolni« ... Mi lesz hát akkor a szegény emberrel s a szegény ember gyermekeivel ? Hogyan járnak iskolába, hogyan mennek munkára, hogy megkeressék azt az igazán keserű kenyeret, amelyből most csak dekaszám ehetnek ? . . . Intézkedett-e a kormány, hogy az uzsorás spekuláció ne csaphasson le a meleg posztóra, hogy mindenki, még a szegény ember is szerezhessen magának legalább egy öltözet téli ruhát és téli kabátot ? Ezek és ehhez hasonló gondolatok támadnak agyunkban a tél rohaSzékelyek a Bakonyban Irta : Dr. MAGYARÁSZ FERENC. Szép vagy, Erdély, szép és szerencsétlen, Koporsóban mosolygó halott, S én szeretlek hőbben és hivebben, Mint valaha szivem tudhatott. Ujabb bájad lett talán a bánat, Avagy érzőbb most az én szivem ? Mert a búból néha szentség támad, S tisztul a sziv szenvedésiben. (Gyulai, Szülőföldemen.) Megjöttek. Még csend borult, mélységes éjszakai 'csend borult a vidékre, hajnal még nem pirkadott, kakasszó még nem hallatszott, az élet még nem pezsdült föl szendergéséből, mikor a \onat meghozta az erdélyi menekülteket. . Csak a szeretet virrasztott, meg a kötelesség. A szeretet, mely többet tesz a kötelességnél, és a kötelesség, melvnek lefőbb rugója a szeretet. A szeretet és a kötelesség mozgósították a részvétet, az áldozatkészséget, a hazafias fölbuzdulást, és ugy mentünk aztán szegény, szerencsétlen menekülő véreink elébe. Megjöttek. Egy lélek sem mozdult, mikor a vonat berobogott. Szinte azt hittük, tán nem is ez hozza a menekülteket, oly csönd volt az egész vonaton. Az elcsigázott emberek, akik hétfő óta utón voltak, mind, mind aludtak. Miről álmodtak ? Erdélyről ! Mi is szeretjük szülőföldünket. Nekünk is szent az a hely, hol bölcsőnk ringott, hol őseink sirja domborul. De a mi szivünkben, a mi szánkban a szülőföld tán mégsem egészen az, mint mikor az erdélyi ember kiejti e szót : Erdély ! A mi hazaszeretetünk általánosabb az övénél. Faj, jelleg, származás, nyelv, szokások, hagyományok a székely embert sokkal jobban odaköti Erdélyhez, mint más vidéknek szölötteit szűkebb hazájukhoz. Erdélyről álmodtak a meneküllek. A bércekről, a völgyekről, a rohanó folyókról, a csobogó patakokról, a természetnek nyilt és rejtett kincseiről, amelyek oly sajátossá teszik az országrész képét, oly drágává, annyira feledhetetlenné. Erdélyről álmodtak, ahova most álnokul, orvul betörtek a Hórák és Kloskák vérei, a hitszegő szomszédok, a koncot leső hiénák, az oláhok. Gondoljunk vissza a háború elejére, a hadüzenetek özönére. Mindegyikben volt valami ok, vagy legalább valami ürügy. Ez a szövetségi kötelességet emlegette, amaz a kisebb népek védőjének tolta föl magát. Minden hadüzenet egy-egy világtörténelmi okmánynak volt szánva. Az olasz volt az első, ahol az elfogadható oknak még látszata is hiányzott. De azért az olasz hadüzenet mégis próbált érvelni. Az oláh még ezt a fáradságot is sajnálta. Egyszerűen kijelenti, hogy mostantól fogva háborút kezd, és kijelentésével egyidőbe esik mindjárt maga az orvtámadás is. Ez elől kellett menekülniük a szegény székelyeknek. Minő változás sok ezer ember életében ! Otthagyni mindent és menteni a puszta életét; rohanni az állomásra, hogy az utolsó, mondjuk meg őszintén : az egyetlen vonatot el lehessen érni ; elszakadni szülőtől, gyermektől, testvértől a borzalmas zűrzavarban ; nekimenni a nagy éjszakának, a bizonytalanságnak, a vigasztalan jövőnek, amelyben csak egy a bizonyos : hogy mire majd viszsza lehet térni, nem lesz hova visszatérni, mert az édes otthont addigra elsöpörte a háborúnak véres vihara. . . Ezt jelenti az, hogy megjöttek a székelyek a Bakonyba. A szép és szerencsétlen Erdély az ő mélyen érző lelkű poétafiának szavai szerint csakugyan még bájosabb lett számunkra az ő bánatában ; s mi mindnyájan, kiknek szivében magyar vér lüktet, megfogadjuk, hogy ezt a koporsójában is oly mosolygó halottat, Erdélyt, eltemetni nem engedjük, hanem uj életre ébresztjük. Abból a szerencsétlenségből, mely most reászakadt, egy szent elhatározás támad, és a szenvedésben megtisztult sziv elszántan néz a jövőbe : Erdélynek nem szabad elvesznie ! ... És addig is, míg az egész magyar nemzetnek ezt az eltökélt szent akaratát hős katonáink az áruló oláhoknak holttetemén keresztül valóra nem váltják : mi a szerencsétlen székely menekültek sorsáról, testi és lelki jóvolt'áról való gondoskodás által akarunk eleget tenni annak a hazafias kötelességnek, mely bennünket Erdélyhez köt.