Balatonvidék, 1915 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1915-09-05 / 36. szám

1915. szeptember 5. tak fent vele még akkor is, amikor már az iskola falaitól nagyon is mesze sodorta őket az élet forgataga. Tanítványai közüi nem egy még ma is közéletünk legkiválóbb vezető egyénisége. Tanárságával függ össze egész jövője. Ö mindig tanított: mint tanár, mint pap, min hazafi. Ö nem is egyszerű professor volt, hanem valóságos tudós. Nagy tudását elevenen hirdeti még ma is használt világtörténete, s egyéb irodalmi munkái. Tudásánál csak a szónoki képessége volt nagyobb. E tekintetben már valóságos művész. Mind tudásának, mind szónoki képességének alapja bámulatos memóriája volt. Mint gimn. igazgatót érte a szerinte legnagyobb kitüntetés; rendtársai főapátjukká választották. Bár egyéniségét a szerénység teljesen áthatotta, e kitüntetést szívesen fogadta; örült neki, nem tagadta, s nagy elhatározásokra sarkalta. Telve volt lelkesedéssel, alkotási vággyal, de soha sem hatalmi, hanem a testvéri szeretet alapján. Tényleg sokat is tett főapátsága alatt! a zalavári apátság a pannonhalmi főapátsággal ebben egyesittettek; alatta tért át a rend az intentiv gazdálkodásra ; túlságos sokat, erejét meghaladóan építkezett; reformálta a pannonhalmi tanárképzőt; Budapestre, Insbruckba küldött tanulni rendtagokat; a pannonhalmi főiskola számára természettudományi muzeumot rendezett be stb. stb. Ö nevezte meg a főapátoknak a lilaszinü zuchetta viselési jogát, ez ipőben lett a F. J. rend riagy keresztjének lovagja. Ez időben József főherceg előtte éretségizett. Érdekes, mig sok főpapunkat magánélete miatt gyakran és nyilvánosan támadták, addig Vaszaryt — bár életében sok iráriyu és sok oldalról érte támadás — ilyen támadás sohasem érte. Ezt megmagyarázza az az irat, amelyben a rendi káptalan kéri ő felségét, hogy Vaszaryt nevezze ki főapátjukká. Ezen irat egyik paszszusa igy szól: »példás szerzetes.< — Tényleg az is volt, de azért kedélyes. Szerette a tréfát. El lehetett róla mondani nagy Prohászkánk szerint: >barát volt, ám énekelt.« Sohasem mutatta, hogy a szerzetesi élet áldozat, azt szerette, mert lelki szükségét elégítette ki. A főpapi székből többszöri ellenkezése dacára — ezt okmányok igazolják — 1891. okt. 27. Magyarország hercegprímásává és esztergomi érsekké neveztetett ki. Kinevezése bár nagy meglepetést, de országszerte nagy örömet keltett. Bár — mint történész — jól tudta, ismerte a kötelességeket és terheket, melyek a primási méltósággal járnak, félt is tőle, de valóban el sem képzelhette milyen súlyos terhekkel kell, megbirkóznia, milyen küzdelmekben lesz része. Titani munkájában nagy szerencséje volt, hogy XIII. Leó pápa nagyrabecsülte nagy tudása, megbízhatósága miatt és Rampolla biboros államtitkárt személyes jó barátjának mondhatta. Így Rómával ez időben semmi baja sem volt: előterjesztését elfogadták, nem kicsinyeskedtek vele semmiféle ügyben. Vaszary tekintély volt romában. Mindig igazat beszélt és egyenesen, nem félreértően. Ö alatta nem volt demonstratio. A ö alatta lehetett Csernoch és Várady püspökké, érsekké.Igy lassanként a mellözöttek is viszavonultak, legfeljebb csak négy fal között kritizálták, a »barát primást,« akinek nagy képességei, érintetlen egyénisége, egyenes eljárása előtt mégis csak meg kellett hajolniok. A legsúlyosabb teher, mit Vaszary örökségképen Simortól étvett, az egyházpolitikai kérdések voltak. Az igazi baj az volt hogy elkeresztelési kérdésben a püspökök nem voltak egységes állásponton, ami később a többi egyházpolitikai kérdéseknél alaposan megboszulta magát. Vaszary, mint első alkotmányos primás súlyt helyezett arra, hogy az egyház és az állam közötti viszony teljesen meg ne szakadjon, indokolatlan és céltalan ellenkezések miatt minden fel ne boruljon. Mély tudása, látnoki szelleme alapján megrajzolta a határvorialakat, ameddig az egyház elmehet, de senkinek sem kellő integrál katholikusok ezt megérteni se nem tudták, se nem akarták. Vaszary e küzdelmekben felülmulta erejét, Rómával állandóan contaktusban volt, az egyházi ludak gágogását, j mint csak feltűnési viszketegségnek és érvényesülni akarásnak tartott, nem is , vette észre. Küzdelmének nagyságát és nemességét hűen viszatükrözik főrendiházi, bz. István társulati és a katholikus nagy gyűlésen tartott beszédei, pásztorlevelei. Hogy mégis az egyház lett a vesztes fél e gigászi küzdelmekben és épen ö alatta ez ugyan elszomorító tény, de semmiesetre sem lehet ezt az ö személye terhére írni. Hiszen csak a vak nem látta, hogy az összes egyházpolitikai kérdések csirái már a mult század első felében elvettettek, kifejlődésüket ' pedig a nagy lelki revolutiok, mezőgazdasági és erkölcsi momentumok siettették. Ezt eltolni nem lehetett volna sehogy, de különösen nem az akkori episeopátusnak a kormánnyal szemben való súlytalansága, gyengesége miatt. Ez a küzdelem nem volt más, mint a hatalmában megtépázott főpapság és a kormányok által nagyranevelt szabadkömives liberaltizmus egyenlőtlen küzdelme. Igy hát az egyházi felfogásnak kellett elbuknia és el is bukott. De voltak derűs, napfényes Idők is primássága alat;. Ezek között á legfelejthetetlenebb volt reá. de minden magyarra nézve is a koronázási jubileumi ünnepség, amelynek keretében mondta azt a soha el íiem évülő szépségű remek beszédét, a melyet a királyi párhoz és a nemzethez "intézett a koronázási templomban tartott jubileumi mise alkal nával. E beszéd elsősorban nem retorikai sznmpontból érdekel bennünket, hanem főleg azért, mert ebben mondta el nemzete és királya előtt, soha az előtt nem hallott emelt önérzetes hangon, félre nem iámerhetö szavakban hazafias hitvallását; alkotmányos érzésének igazi tükre, meg nem alkuvó hazafságának esküszerű bizonyítéka ez. Hatása alatt mindenki érezte. S e beszéddel lépett he Vaszary Kolos nagy elődei : V <;rnány, Széchenyi és Bathiányiak ga 'riájába. E beszéd elhangzása után egyszerre nagy ember lett Vaszary l\olos minden magyar előtt, büszkesége a nemzetnek, legborzalmasabb embere a felséges királyi családnak. Talán kevesen tudják, hogy e beszédet boldogult Erzsébet királynénk imaki vébe is beíratta és hatása alatt auia azt az arany keresztet, melyet Vaszary a boldogult primás halála napjáig mindig viselt. 1913-ban XIII. Leó pápa bíborossá nevnzte ki. Azt mondja az egyház, hogy a bíbor egyformán jelvénye á szenvedésnek és a dicsőségnek. Ez be is bizonyosodott nála. Ezután még sok dicsőségben, de még több keserűségben volt része Vaszary Kolosnak. Az egyházpolitikai kérdések további tárgyalásai alkalmáva mérsékelt állásfoglalása miatt — főleg papi körökben — azzal vádolták meg, hogy a kormány megvette. Ez rendkívül fájt az agg bibornoknak, keserűen ki is kelt ellene egy esztergomi ünnepség alkalmával. De voltak más bajok is. Ugyanis mikor a primás esztergomba bevonult ott igen hűvös sze'tartásos fogadtatásban részesült. Káptalan, a melynek nagy része még Simor ereaturája volt, mindenben ellenségeskedett vele. Utóbb már annyira elfajultak a köpenyegalatli dolgok, hogy saját auláját is sprengolni kellett és pedig egyenesen Rampolla biboros államtitkár figyelmeztetésére. Ekkor nagyon elkeseredett. Természetesen ö, a szerzetes nem ismerte az embereket, s mint becsületes, igaz uton járó ember, minden papban, pláne violaszinü palliumost, szentnek hithűnek tartott. Ezek után nagyon keveset fordult meg székvárosában. csak a legszükségesebb alkalmakkal, de azért Esztergom bőven részesült adományaiban. Még a katholikus autonomia kérdése foglalkoztatta hoszasabban. azután már nagyon sokat betegeskedett és a lehető legvisszavonultabb életet élte ugy, hogy az akarnokok mindenfelé lemondásáról kezdtek beszélgetni. Tényleg ö maga is mondogatta: 'legjobb visszavonulni,« mert a támadásokat az aspiránsok csak nem hagyták abban. Egyizben egyik volt tanítványa meg is kérdezte tőle, mi lehet az oka ennek a szertelen sok támadásnak? Semmi más — válaszolta—minthogy egyes embereknek nem tetszik, hogy még mindig élek. Igaza is volt. A mikor a támadások már már türlíetetlenné váltak felemelte szavát védelmére és illetékes helyen meg is védelmezték. Ez azrnban nem tartott soká. Az-éhező fenevadakat fegyverrel nem lehet házunktáiáról eláiasztani. Újra kezdődött a támadás, de ekkor más cégér alatt. Rákosi Jenő adta oda a lapját, s Vaszary Kolost — a kiről azelőtt dicshimnuszokat zengett,