Balatonvidék, 1915 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1915-09-05 / 36. szám

XIX. évfolyam. Keszthely, 1915. szeptember 5. 36. szám. Előfizetési ár : Egész évre . . 10 K — f Fél évre . . . 5 K - f Negyed évre . 2 K 50 Egyes szám ára — K 20 f Nyilttér soronkint 1 korona. Szerkesztőség és kiadóhivatal a «volt Gazdasági Tanintézet épületében . POLITIKAI HETILAP. MEGJELENIK HETENKINT EGYSZER: VASARNAP. Kéziratokat a szerkesztőség cimére, pénzesutalványokat, hirdetési megbízásokat és reklamációkat a kiadóhivatalba kérünk. Kéziratokat nem adunk vissza. Szerkesztőségi és kiadóhivatali Interurbán: 51. VASZARY KOLOS 1832-1915. Vaszary K

0'

0

5 Magyarország volt bíboros hercegprímása balatonfüredi nyaralójában meghalt. Amennyire a villa egyszerűsége megengedte, magas méltóságának megfelelő pompával ravatalozták fel. Kint pedig megszólal a füredi kis kápolna lélekharangja és épen ugy, mint a legutolsó koldust elsiratja az ország egyetlen biboros hercegprímását is, a volt nagy urat; mert a halottak nagy köztársaságában minden ember egyenlő. A falu szegényei, a boldogult biboros személyes ismerősei és tisztelői megrendülve hallgatják az ezüst szavú csalhatatlan hírnököt, tömegesen zarándokolnak a szomorúság tanyájához, hogy igaz, benső fájdalmuknak külsőleg is kifejezést adjanak; térdre borulva, őszinte szívből fakadó könnyeket hullatva zokogják el az ur imáját: »legyen meg a te akaratod. « Nem igy van Esztergomban ! Ott az első hirre a megszokott méltóságos nyugalmat valami különös mozgalom váltja fel. A primási villában rendre, egymásután jelennek meg a főpapok; lilaszinü palimnok selymes suhógása hallik a főpásztor renaisséncesylben betendezett fogadó termében, hogy a gyászba borult egyházmegye uj föpásztora előtt a néhai főpásztor elhunytával mélységes gyászuknak adjanak kifejezést. Az esztergomi bazilika tornyában megszólal az »lmmakulata«, amely fenséges, terjedelmes és zengzetes hangjával betölti az egész vidéket, hirdetve urnák és parasztnak a néhai biboros hercegprímásnak, és egykori nagy urnák, a szegények és sorsüldözöttek gyámolitójának elhunytát. Ez a harang zúgott akkor is, amikor mint Magyarország hercegprímása és esztergomi Érsek, bevonult székvárosába, bár csendben a nemzet legjobbjai és legelőkelőbbjei kíséretében. De ez a harang legalább ugyan ugy beszél most is, amikor halálát, elmultát hirdeti, mint akkor, amikor hatalma, méltósága és nagysága tiszteletére szólalt meg. Mert a harang ércből van. Ércből, amely csak megrepedhet, de anyagában sohasem változik. Vájjon igy lesz-e ez az emberekkel is? Nem hiszem! Az ember szive húsból és vérből van: szava változik, mint a vérhullámai, melyek keresztül nyargalnak rajta. Tudom, lesznek sokan, akik őszintén megkönnyezik; lesznek, akik megítélik és lesznek, akik megnyugodnak, mert — mint Tacitus mondja — vannak idők, amikor a legszebb és legnemesebb emberi erény: a hála nyilvánítása is veszedelmes lehet az emberekre. Egykori fökáptalana, melynek majdnem minden egyes tagját a boldogult primás nevezte ki, gyászt rendel el. Fogadja a részvét táviratokat királytól, pápától, a kormánytól. A főszékesegyházban az engesztelő misét maga a jelenlegi főpásztor mondja, a tumbárra felrakják főpapi jelvényeit, sok százszál gyertyát gyújtanak végtiszteletére, s a kórus pedig elénekli a Misererét, hogy elsirassa egykori főpapját. Mi, akik ismertük, tiszteltük és szeretttük, mélyen meghatva állunk meg ravatalánál, s fájdalmasan érezzük, hogy nemes alakja ezután csak emlékünkben fog élni. Ezután hiába állanak sorfalat villájánál a szegények, nem kapnak semmit; az árvák könnyeit nem törli le többé reszkető kezével, a sorsüldözötteknek nem adhat immár menedéket. Különös fényes pályát futott meg, de a sorsnak is különös a játéka, hogy az aki egész életében a békét, a szeretetet hirdette, most világrengető csaták zajában, százezrek véres pusztulása között hágy el bennünket, Álljunk meg ravatalánál egy pár pillanatra és tekintsünk végig sok dicsőség és még több szenvedés közt megjárt pályáján. Szegény sorsú szülőktől született, gyermekkorában sokat nélkülözött, de jól tanult; szerzetes és tanár, később rendje főapátja, majd Magyarország biboros hercegprímása lett, végül összes méltóságairól. vagyonról, hatalomról lemondott, s mint egyszerű szerzetes biboros halt meg. Ez az ö élete. Fényes pályafutás, de ehhez még hozzátehetjük, hogy az életében elfoglalt minden egyes positióját emberül megállta, s töltötte be. Mint tanár valóságos mintakép volt. E téren valóban olyan eredményeket ért el, hogy kortársai megbámulták érte. A történelmet tanította, s tanitványhi valósággal rajongtak előadásaiért. Tantárgyát nem csak értette, de szerette is, s az volt sikeres előadásainak a titka. Mint nevelő, páratlan volt. Balóságos legendákat beszéltek róla e tekintetben. De minden dicséretnél többet mondott az a tény, hogy tanítványai állandó összeköttetést tartót-